Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-03-22 / 12. szám

tanítják az ifjúságot; sőt bármily tantárgy kezelője saját leckéje alatt közreműködhetik a nyelv rontására, még pe* dig közvetlenül rosz példája által, vagy közvetve az által, hogy a magyartalanságokat türi. Ha tehát a nyelvromlásnak elejét akarjuk venni, minden erőnkből oda kell hatnunk, hogy a középtanodai oktatás tökéletesen magyarossá legyen, ezt pedig csak ugy érhetjük el, ha középtanodai tanáraink egytől egyig magyarok lesznek, mire azonban prct. ifjúságunk közreműködése elkerülhetlenül szükséges. E sorok irója ugyanis 1866 óta figyelemmel kiséri a budapesti kir. egyetem kebelében fölállított tanárvizsgáló bizottság működését, és azt a szomorú tapasztalást tette, hogy a tanárjelöltek túlnyomó számát nem-magyar ajkúak képezik, kik nemzeti nyelvünket nemcsak idegen hangzással beszélik, hanem durva orthographiai hibák nélkül irni is képtelenek; pedig ezek alkalmaztatnak tanárokul az állam közvetlen fölügyelete alatt álló gymnasiumok-és reáltanodákban ! Ily körülmények kőzött nincs miért csodálkozni azon, hogy községi és állami középtanodáinkban nagyon ritka a tűrhető magyaros oktatás, sőt ismerünk oly tanintézeteket, hol maga a magyar nyelv tanítója sem ismeri azt a nyelvet, melyet csak kényszerűségből tanit, mert a magyar nyelvre approbált tanárokban felette nagy a hiány. Mi természetesebb, hogy mind eme tanintézetek, öntudatlanul bár, de következetesen űzik a nyelvrontást; az ily intézetekből kerülnek ki ezrenként azon főtanodai hallgatók, kik egy rövidke folyamodványt a legdurvább orthographiai hibák nélkül irni képtelenek és kiknek beszédét a debreceni cívis meg sem érti! Ámde ha a baj forrását fölismertük, kötelességünk egyszersmind a javulásra utat mutatni, és%

ez e sorok különös czélja. A magyarság zöme tudvalevőleg a Tisza mentét lakja ós e vidék prot. tanintézeteiben találjuk föl még a nyelvérzéket, a nyelvrontás még nem igen fészkelte be magát oda. Debrecen, Miskolc, Patak stb. tanodáiban a tanárok magyarosan beszélnek, a tanulók magyarosan gondolkoznak és irnak. Innen kell tehát a középtanodai uj tanitó nemzedéket kiszemelni; ezt az ifjúságot kell a tanári pálya számára megnyerni. Hány tősgyökeres magyar prot. ifjú lép évenként a jogi pályára, melyen mai nap tudvalevőleg csak sok küzdelem után sikerül zöld ágra vergődni, holott a tanári pályán — különösen azok, kik a magyar nyelvet tanitani képesek -- a vizsgálatok után azonnal kapnak alkalmazást. Hány szegény tanuló tengődik valamely vidéki akadémián, holott az egyetemen mint tanárjelölt könnyen nyerhet el 400 frtos ösztöndijat, mely őt az anyagi gondoktól fölszabadítja, és módot nyújt neki kizárólag tudományos céljainak élni. Pedig az ily ösztöndíj elnyerésére nem szükséges valami protectio, mert előfordult az eset, hogy nem is pályázott annyi egyetemi hallgató ösztöndíjért, mint a mennyi ki volt irva, és a pályázók is nagyobbára nem voltak magyar ifjak Debrecenből, Patakról, Pápáról stb., hanem többnyire a fölsőbb megyék szülöttei, kik ha nem beszélték épen nyelvünket Tallérossy Zebulon szájával, annak szelleme iránt alig bírtak érzékkel. íme tehát, midőn azt mondjuk, hogy a protestánsok közönyén múlik, hogy nemzeti nyelvünk romlása elé gát vettessék, korántsem mondottunk nagyot; sőt ellenkezőleg azt hiszszük igen csekélyre szabtuk e közöny következményeit, mert meggyőződésünk szerint a tősgyökeres magyar faj közművelődése is szenved az által, hogy azok a segélyösszegek, melyek a tudományos művelődés céljából a népképviselet által évente megszavaztatnak, a nem-magyar elemek javára esnek. Azonban e kérdés boncolgatása oly térré vezetne át minket, melyre lépni most nincsen szándékunkban ; ez ízben nem lévén egyéb célunk, mint a prot. ifjúságot a tanulmányok oly iránya felé utalni, melyre az nemzeti nyelvünk érdekében kiválóan hivatva van. Ha e sorok folytán egyetemünk tanárképző intézetében számos tősgyökeres magyar ifjú keresne kiképeztetést, akkor majd községi és állami középtanodáink, féltett kincsünk, nemzeti nyelvünk őreivé, és nem rontóivá válnak! Dr. Császár Károly. T .Á.FÍ C A. Válasz Mitrovics Gryula s.-pataki hittaná:- urnák. Szabad sajtó korában épen nem voit előttem váratlan, hogy a mult év első felében kiadott Liturgikámra bírálat fog jönni. Arról is meg voltam győződve, hogy ha a bírálat illetékes helyről jön, és a tárgyilagosság szempontját nem tévesztve, személyes polémiává nem fajul, a tudomány csak nyerhet általa. Kétségtelen igazság, hogy magyar ref. egyházunk liturgiája körül sok korszerű javításra vaa szükség, és ha Mitrovics Gyula e szempontból fogja fel a kiadott kis munkát, annak ismertetése egész hitfelekezetünk figyelmére méltó alapos és részrehajlatlan bírálatra nyújthatott volna neki alkalmat. Ugy de ő a tárgyilagos bírálat helyett folyvást személyes polémiát ű^. A szenvedély rosz tanácsadó, rajta is beteljesedett. Keresztyén hittudós, a mellett ref. keresztyén hittanár létére megfeledkezve a keresztyén szeretetről, félreteszi a testvériesség és a collégiálitás igényelte kíméletet, méltányosságot és humanitást, epébe mártott 1

tollával folyvást gyanúsít, vádol és rágalmaz, s a szellemileg emelkedett nyelvet igenis aljas, az egyszerűen müveit irói modort igenis pórias írásmóddal váltja fel. — Le styl c'est