Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-03-01 / 9. szám

általános liturgica áll előttünk; két szakaszt foglalva magában, a „cultusról általában" s „a keresztyén cultusról különösen" cini alatt. Elgondolhatjuk, hogy akinek dereka a könnyebb munkánál is oly gyöngének bizonyul be, mint láttuk, hogyan bánik el az oroszlánrészszel ?! Igazán nem tudom, hoanan essem neki az egésznek, mihez nyúljak., mit ismertessek. Egyelőre, egy fogatul, csak a „cultusról általában" cimü fejzetet veszem vizsgálat alá. Tiz lapot foglal az egész magában s hogy ebből mennyi a Tóth Mihályé, beszéljenek a számadatok. A 13. §. Hagenbach 3. §-ának halvány kopirozása, oly módon, hogy az itt található igen tartalmas jegyzetek, Tóth Mihálynál egy-egy kikezdést adnak ki. A 14. §. ugyancsak Hagenbach 4—5. §-ából került elő. A 15. §.,-a hozzá ragasztott alsó jegyzetekkel együtt, a nevezett forrás 8. §-ának másolata, átgyuratván onnan különösen a 3, 5, 7, 8-ik jegyzet, azzal a különös alkalmazással, hogy mig Hagenbach az ott elmondottakat, már a „keresztyén, cultusról különösebben" cim alatt hozza elő, szerzőnk, hogy ne követhessük őt forrásának forgatásában, egy fejzettel előbb hurcolja be. A 16. §-nál, bántván talán őt az elkövetett hűtlenség, ismét betér Hüffelhez s ennek veszi át 7. §-át. Azt az igazság nevében ki kell jelentenem e kimutatásnál, hogy itt a forditás már nem olynemü, mint a fentebb közlött szembe állitásnál láthattuk ; nem szószerinti, hanem most ezt, majd amazt a passust ragadja meg ; a szerint, amint Hagenbach erős nyelve enged Tóth Mihály forditási képességének; természetesen az ide-oda való kapkodás betekintés azt eredményezvén nála, hogy tárgyalása összefüggés nélküli s érthetetlen. Csak egy rövid példát, mint fordítja szerző Hagenbachot. Tóth Mihály 24. lap. Ámde a cultus, a keresztyénnek nem csak kötelessége, melyre magát lelkiismeretében érzi kötelezve, hanem inkább kedv, alkalom és szivszübsóg is egyszersmind, hogy élvezze az örömet, miszerin't ő itt a lót magasságán oly közel áll a legfőbb, a legdicsőbb valóhoz, szóval hogy lássa és kóstolja, mely igen jó legyen az ur, ugy de az élvezet, itt a legtisztább lelki emberre nézve, néma lelkiismeret dolga. A lelkiismeret minden bizonynyal fékezheti az élvezetet, ha talán ez mint műélvezet, túllépőé a határt, de azt nem szülheti, sem annak magát át nem engedheti. Az istenével békés lelkiismeret kétségkívül nélkülözhetlen föltétele (conditio sine qua non) az épületes isteni tiszteletnek, de a lelkiismeret mint ilyen sem nem imádkozik, sem nem énekel, sem nem örvend az úrban ; más szóval ez annyit tesz: Áldjad én lelkem az urat, és minden belső részeim az ő szent nevét. (Zsolt. 103. 1.) Hagenbach 5—6. lap. Aber der Cultus ist dem Cbristen nicht nur eine Pflicht, zu der er sich im Gewissen verbunden fühlt; er ist ihm L u s t, Angelegenheit, Bedürfniss des Herzens, ergeniesstund freut sich geniessen zu (lürfeu das H ö c h s t e und Herrlichste, schmecken zu dürfen, wie freundlich der Herr ist. Genuss aber, — hier der höchste, dessen der Mensch fáhiglst, — ist nicht Sache des Gewissens. Das Gewissen kann allerdings den Genuss beschránken, wo er nicht Mass hált, aber ihn erzeugen und sich ihm hingeben wird es nicht. Das in Gott beruhigte Gewissen ist wohl unstreitig das erste Erforderniss (conditio sine qua non) zu einem gesegnetenGottesdienste ; aber das Gewissen, als solches, betet nicht, das Gewissen lobsingt und jauchzet nicht dem Herrn. Da heisst es: „w a c h a u f inéin Herz und singé.!" oder: „mein erst Gefühl (nicht etva: mein erst Gescháft) sei Preis und Dan k." Más szavakkal, szerző ur, ez nem annyit tesz, hogy áldjad én lelkem az urat és minden belső részeim az ő szent nevét, hanem igenis Hagenbach kimerítően azt fejtegeti, hogy a cultus, már az ó szövetség felfogása szerint is, különösen a s z i v dolga s azt vitatja, hogy sem Schleiermachernek vallásából, ki ennek alapjául az ismeretes „Abhángigkeitsgefühlt" tette, sem pedig SchenkelébŐI, ki ilyenül a „lelkiismeretet" fogadta el, nem következhetik igaz cultus, melynek jelleme nem a rideg kötelessógszerüség, hanem az, hogy az a szivnek jól eső valami. Oly mélyreható vonás, a mely megkülönbözteti a ker. cultust a paganismus és judaismus cultusától, a protestantismusót a chatolicismusétól, melyekben, mint tudjuk, acultus-cselekvények nem voltak egyebek mint az istennel szemközt elvállalt terhek törvényszerű, kénytelen, kelletlen lerovásai. Hanem persze, hogy az ilyen fejtegetéseknél Hagenbachot megérthessük, ismernünk kell magunknak is a vallás felfogására nézve időnként fölmerült különféle nézeteket; s az egész történelmi és speculativ theologiát; mert hiszen nem hiába nevezte Schleiermacher a gyakorlati theologiát s igy ennek egyik részét, a liturgikát is, a theologiai stádiumok koronájának, Plank pedig azok virágának. Ismerni annyival is inkább, mert egy „gyakorlati hit nyilvános rendes tanárával", szemközt ez igen természetes követelmény s enélkül „gyakorlati hittant" nem az, hogy i r n i, de még f o rd i t a ni s másokból kivonatozni sem lehet. (Vége köv.) Mitrovics Gyula. BELFÖLD. A budapesti protestáns országos árvaegylet f. hó 26-án tartotta az evang. egyház nagy termében évi közgyűlését mely alkalommal ft. Szókács urnák buzgó imája után a gyűlés megnyittatván, felolvastatott az igazgató választmánynak az 1873-dik évről szóló jelentése, melyben, dacára a mult év szomorú 18