Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-22 / 8. szám

sait csak arra állítja irányzottnak lenni, ami muló filém a keresztyén vallásban; az ellen is tiltakozik, mintha ő magát Jézus személyiségét is mythosznak mondaná. „Én előttem is — mondja Strausz — Jézus a legnagyobb vallási személyiség a történelemben; genialitásánál fogva alkalmasint jóval elébb jutott messiási hivatásáról való öntudatra, mint a hogy az evangyéliomi és különösen a synopticus előadásom szerint gondolható; a kedélyekre gyakorlott hatalma által, melylyel talán a delejességhez hasonló gyógyerő volt összekötve, oly gyógyításokat tett, melyeknek csodaszerüekiil kellett feltüuniök; a vallási öntudat magaslatán elfoglalt álláspontjának ép oly fenséges kifejezést adott, mint a hogy tiszta emberi felfogása tanulságosan ós eredetisége szellemdús beszédekbrn nyilatkozott; sorsa ugy mint személyisége kezdettől végig egész életén keresztül rendkívüli volt: de épen e rendkivüliség eszközölhette hogy követőinek lelkesedése még több rendkivüliséget toldott hozzá stb." Igy nyilatkozott Srausz azon nyilt levélben, melyet 1837-ben a ozép lelkű Ullmannhoz intézett, ennek a „Studien és Kritiken" cimü lapjában közzétett bírálatára válaszolólag. Távol attól tehát, hogy a positiv keresztyénséggel végkép szakítani akart volna, inkább azt látjuk, mikép erőlködik még a tudományos kritika eredményeit meg nem tagadva a keresztyénség históriai alapját megmenteni. Ez irányban tovább haladva elébb-utóbb okvetlen annak belátására ke1

! vala eljutnia, hogy a természettudományok által napjainkban felállított gépies világnézet az emberiség szellemi és eszményi tudatát ki nem elégíthetvén, a vallás, mint magasabb természetünk ösztönszerű tényezője nem mellőzhető, s akkor amennyiben Strausz szerint is „Krisztus a legnagyobb vallási genius, kit felülhaladni lehetetlen", ahhoz kell visszatérnünk, de ugy, hogy mindazt eltávolítsuk, a mit evangyélioma tiszta tartalmához az ókor bölcsészete, az akkori néphit és politikai tekintetek hozzátoldottak. Azonban midőn a vallás őreinek vakbuzgósága a tudományos igazság szolgálatában tett kutatásokra nyers erőszakkal felelvén, a tudós férfi előtt a pályát elzárta, melyre mind természeti nagy tehetsége, mind roppant készültségénél fogva oly nagy mértékben hivatva volt, elkeseredett, s az elkeseredés tette végzetessé további működését a theologiára nézve. 1839-ben a zürichi egyetemhez lett meghiva a dogmatika és egyházi történelem tanárául. E meghívás a canton orthodox pártját oly lázas izgalomba hozta, hogy az az által támaszt ott zavargások folytán a liberális kormánynak le kellett lépnie, Srausz pedig, ki ellen időközben még egy mesterségesen előidézett parasztlázadással is tüntettek, évi 2000 frankkal nyugdíjaztatott. Időközben megírta második nagy művét, mely az egyházi tanrendszert ugyanazon elemző bírálatnak veti alá, melylyel elébbi nagy műve az egyház alapítójának történetét pároltatta el. E könyv cime: „A keresztyén hittudomány történeti kifejlődésében és harcában a modern tudomány nyal" (2 köt. Tübinga 1840—41.) Strausz maga ugy nyilatkozik e müvéről, hogy abban még inkább mint első müvénél ki akarta érdemelni a megrovást, hogy nem sajátot ád, hanem kész adatokat foglal össze. „Mert — mondja Strausz — az egyesnek subjectiv bírálata olyan, mint a kútcső, melyet egy ideig a gyerek is befoghat, mig a századok folyama alatt tárgyilag eszközölt kritika mint a ragadó ár rohanásában ellenállhatatlan, s az ellengátok ós zsilipek nem tehetnek semmit.u Ehez képest munkáját akkép rendezte be, hogy előveszi sorra az egyes dogmákat, és miután előadti az egyes dogmáknak első keletkezését ós kimutatta nyomról-nyomra, mikép fejlődött és mikép jutott el vég viképf-ztetéséhez, itt meg nem állapodik, hanem felkeresi azonnal a benne rejlő veszendőség magvát, mely romlását sietteti, s akkor épen ugy mint elébb fölfelé, most lefelé kiséri figyelmével a dogmát hanyatlásában mindaddig, mig annak végfelbomlását bemutathatja a jelenkorban. Mint irodalmi mű e munka is ritkítja párját, akár művészi architektonikáját, akár a részletek mindent kimerítő feldolgozását s az előadás kitűnő csínját ós világosságát tekintjük; de visszás, kellemetlen benyomást tesz az olvasóra két vaskos köteten keresztül csak annak rombolásával foglalkozni, mit gyermekségétől fogva tisztelni tanult, anélkül hogy legkisebb kilátás nyújtatnék neki, miszerint a megsemmisített szellemi birtok valami más által helyrepótoltatni szándékoltatnék. Nyilt szakítás volt e könyv nem csak a régi hittel és általában a vallással, hanem azon bölcsészeti iskolával is, melynek alapelveit vallotta, módszerét követte, de annak a vallást illető nézeteit e