Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-15 / 7. szám

Az egész müvet, szokás szerint, egy előbeszéd nyitja meg ; a mely mellett mindjárt nem azért kell megállapodnunk, hogy megbotránkozzunk a történelmi igazságnak olyféle arculcsapása felett, a minőbe esik meggondolatlan szájú szerzőnk, mondván, hogy „a papi tudományok előadására, (tehát a gyakorlati theologia minden ágára !) még a tudós külföldön is, csak a XIX. században kezdett nagyobb gond fordíttatni" ; vagy hogy kifejezzük megbotránkozásunkat a servilismus és aljas hízelgés azon neme ellen, melybe esik Tóth Mihály akkor, mikor „hazánkban a theologiai tudományok uj lendületét, a tiszántúli egyházkerület buzgó superintendensének, Révész Bálintnak, azon, a maga nemében és szakjában kétségen kiviil elismerést érdemlő munkásságához köti, hogy nevezett iró kiadta egyházszertartási beszédeit, majd templomi könyörgéseit s magánhasználatra irt imakönyvét," hanem igenis azért, mert itt indokolja szerző műve kiadásának s z ü k s é g é t , az uj agenda időszerűségét, s itt jelöli meg azon „k ú t f ő k e t" , melyekből ő — előlegesen is kimondhatjuk, — nem csak merített, hanem zavarosában ugyancsak erősen halászott, sőt végre a kútfőt utolsó csepp vizével, kávástól, vedrestől eltulajdonította, magyar keletet és feliratot ragasztván csupán az idegen földről importált ásványvizek palackjai fölé. „Az 1868-iki 38. törvénycikk létrejötte folytán szükségessé válott népszerű, confessionalis vallástanítás, s ezzel összeköttetésben, az egyház szertartásainak ismertetése; az ugyanazon évi 53-ik törvénycikk által módosított felekezeti viszonyok s ebből folyó lelkészi teendők, a kiadott miniszteri rendeletek, végre és kiváltképen pedig a keresztelés és esketésre vocatkozó egyházkerületi végzések": ime ezek azon fontos és sürgető okok, melyek szerzőt egy uj liturgika megírására bírták. — Igazán szépen kigondolt, hajuknál fogva előhurcolt szükségek, s mindez egy irodalmi üzlet kedveért, ha mindjárt fiaskóval végződik is az! Én eddig az isteni tiszteletet a valláserkölcsi élet legmagasztosabb, de egyúttal legkényesebb oldalának tartottam ; a liturgikát, épen azért, mert az az isteni tisztelet rendező elveivel, s azzal foglalkozik : minő alapokon szervezhető egy észszerű, a lélektani és szépészeti kívánalmaknak teljesen megfelelő isteni tisztelet; épen azért mert annak feladata : a most szokásban és gyakorlatban levő isteni tiszteleti cselekvények mozgató elveinek mélyebb, bírálata, a kifogás alá eshetők helyett más jobbaknak ajánlása: mondom, a liturgikát a gyakorlati theologia legnehezebb ágának gondoltam, s ime, szerzőtől megtanultam azt, hogy ennél mi sincs könnyebb a világon ; confessionalis népszerű vallástanitási tantárgy az ; megtanítja a lelkészt keresztelni és esketni ; egyházkerületi jegyzőkönyv , s miniszteri rendeletek mutató-táblája s semmi több! Protestáns főiskoláinkban a gyakorlati theologia tanszékeit, az ezen ülő tanárok működését ember még igy meg nem gyalázta, mint épen Tóth Mihály, a kinek felfogása után indulva el, igen jól teszik az egyházkerületek, ha egyenként elbocsátják gyakorlati theologiai tanáraikat. Módunk a haszontalan munka fizetésére ugy sincsen ...élő currenseket minek tartanánk; időnkónt egy kötet rendeletek tára s teljesen célhoz jutunk, ha a liturgikával is ilyen könnyen elbánhatunk. Kutforrásokul szerző E brardot, Hüffelt és Hagenbachot jelöli meg. ízléséhez s az ennek folytán tett választáshoz nincs jogom szólani. Azért nem is vetem szemére, hogy bár Rómában nem volt, arról, mai szokás szerint, mégis útleírást adott; hogy Ebrardot talán nem is olvasta, mert nincs munkájában egy sor sem, mely e sok helyen alapos és mély, de általában különc theologusé lenne. Azt is csak mellesleg jegyzem meg, hogy szinte vártam, hogy a bőbeszédű, csakis a történeti adatoknál használható Hü ff el a játékból ki nem maradhat; mert hiszen a Hüffellel való örökszövetségnek szerző már Homiletikája megírásánál csalhatlan jelét adá, kifogyhatlan éléskamarának találván maga részére annak „Ueber das Wesen und Beruf des evangelisch-christlichen Geistlichen" cimü munkáját. Sőt az ellen sincs kifogásom, hogy ugy nyomvesztési politikából, csak épen a változatosság kedveért, Ilagenbacknak „Grundlinien der Liturgik und Homiletik" cimü, igen felületes, inkább csak emlékeztetés kedveért irt, s egy később kidolgozandó nagyobb mű alapjául szánt könyvébe is beletekintett, a legtöbb helyen nem értvéii és elferdítvén őt. Hanem ahoz, mit ért szerző a kutforr ások használata alatt; minő fogalma van az irodalmi sajátról; mit tesz szerinte ez: „irta Tóth Mihály," már igenis komoly megjegyezni valóim vannak, a lelkiismeret s az erkölcsi saját nevében. *) M indnyáján tudjuk, hogy ha valaki valamely hírnevesebb szerző munkáját jelöli meg előállítandó dolgozatának kutforrásaul, tisztességes értelmezés szerint ez olyféle viszonyt jelent, a megnevezett mű oly mérvű felhasználására jogosít, hogy egyes tételekre nézve, kiindulási alapul, elfogadom annak adatait ott, a hol azokat hiteleseknek találom, a hol az adatok újból való keresése és egybehordása hasztalan fáradság lenne ; vagy hivatkozom *) Meg vagyunk győződve, hogy Mitrovics Gy. ur minden személyes gyűlölettől, ellenszenvtől menten, tisztán meggyőződése s az igazság iránti érdek által vezéreltetve irta ezen nagy gonddal s tanulmányozással készített ismertetését. Épen ezért készséggel közöljük ezen cikket, nem kételkedvén, hogy a hibák, gyarlóságok megrovása, ha talán percnyi keserűséget okoz is egyeseknek : de a köznek, a tudományos fejlődésnek, haladásnak mindenkor csak előnyére válik. Másrészt azonban tekintve az ismertetett könyv szerzőjének a tudományos pályán kora ifjúsága óta tanúsított nagy szorgalmát, a tanári széken való buzgó munkásságát, nem mulaszthatjuk el némileg enyhítő körülményül megjegyezni, hogy nálunk Magyarországon, fájdalom, nagyon is sűrűen előforduló eset, hogy az emberek a más munkáit saját nevök alatt adják ki, hogy a hol csak fordítói érdemet kellene keresniük, az önálló dolgozatok után járó babérért sovárognak. Többek közt a pesti egyetemi tankönyvek sorozatában is nem egyet lehetne felmutatni, melyeknél az állitóhgos szerző csak fordító volt, s vajha esak fordítói tisztét betöltötte volna becsületesen. Ezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy a hol sokan vétkeznek, senki sem vétkezik; vétkezik bizony, épen ezért kötelességünk a hiba terjedését lehetőleg gátolni, az idegen pávatollakat kiszaggatni. Szerk.