Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-11-23 / 47. szám

mint az ős keresztyén kor első asketái, kik még e szavak valódi értelmét felfogták s befogadták, oly távol állottak a művészetek mindegyik ágától, hogy mikor e nagyszerű dallamot hallottam, sehogy sem tudtam magam Galilea hegységei közé, vagy a sketisi puszták sivatagába képzelni, hanem inkább a középkori gótn-izlésü domok valamelyikébe, melyekben mái, mint tudjuk, a művészetek különféle ágai nagy szerepet játszanak az egyházi s vallásos élet minden rétegében. És én, asszonyom, bár nagy elismeréssel vagyok a középkor romanticismusa s a kathol. egyház művészeti oldala iránt, s tudom nagyon jól, hogy ez a mi protestantismusunk nagyon észszerű s puritán, ennélfogva hideg prózai a katholicismus költészetével, művészetével szemben, valamint az egész ujabb kor, a középkorral szemben : de mégis nem tudja lelkem nyugodtan élvezni azt, legyen az bármily nagyszerű és művészies, a mi azon korra emlékeztet. Szépek voltak a syrének énekei, mint a mythologia mondja, andalítók, de a ki elandalodott rajtok veszélybe sodortatott. Szép volt a középkori egyház művészete, de sok nyomort árasztó. Ám kisértsük meg, asszonyom, illustráljuk ezt az éneket a középkori kathol. egyház világánál. Képzelje most, miként én képzelém, hogy a redout helyett egy ős góth templomban vagyunk, a magánénekes helyén valamely püspök, vagy érsek, vagy épen maga a pápa áll; körülötte a sok ministráns: papokból, az énekkarok: szerzetesekből. Megkezdődik az egyházi ünnepély, s a püspök hol soló, hol orgona, hol a karok kisérgtében szép hangon elénekli, s újból és újból váriálja : Beati pauperes. A jámbor nép megbüvöltetik mintegy Jézus egyszerű szavainak e művészies előadása által ; a püspök pedig s többi énekes társai — mintha csak színészekként játszották volna a szegény szerepét, — fényes fogatokon gazdag palotákba hajtatnak, gazdag lakomához ülnek, annak végeztével pedig a felett ülnek tanácsot, hogy a különben is gazdag főpapi kincstár ujabb gazdagítására miféle alkalmat s ürügyet találjanak, miféle hamis tantételt koholjanak; hogy a dispensatió, indulgentia, búcsújárás, ereklyeimádás s árulás terjesztése által a szegény elámított népet miként lehessen még jobban kizsebelni. Hirdeti másnak szóval, énekben, zenében a szegénységet, hogy maga annál inkább meggazdagodhassék. Ugy-e ily világítás mellett sajátságos accordok s dissonantiák vegyülnek azon szép énekbe : Boldogok a szegények ? A mi egyszerű protestáns egyházunk hirdeti szintén, Idvezetőnk tanítása nyomán, hogy boldogok a szegények, hogy Isten intézkedésein, s azon állapottal, melybe helyeztettünk, meg kell nyugodni; de másrészről tanítja temptomban és iskolában, hogy isten az embert munkára teremtette, hogy becsületes munka s szorgalom által kötelességünk magunkat és a mieinket az anyagi jóllétnek minél magasabb fokára emelni. Ora et labora. Igaz, hogy mindez nem művészies ének és zene, hanem csak prózai tanítás alakjában történik, de e tanításban nincs sfcmmi hazugság, nincs ámítás, hanem szól a száj a sziv teljességéből. Folytassuk most, aszonyom, ezen illustratiót a következő két versnél is. Meghatóan szép dallam a következő vers dallama is: „Boldogok a kik irgalmasságot cselekesznek." De ezen dallam, a középkor papjainak s szerzeteseinek szájába adva, csak ugy lesz teljesen kikerekítve s a szükséges accordokkal egészen felszerelve, ha a sok mindenféle zeneszer hangjai közé hozzágondol asszonyom — miként ón gondoltam — egy kis eretnek-jajgatást is, a hangversenytér hátuljára pedig egypár máglyát s vérpadot. Oh azok a középkori szent atyák ég felé meresztett szemekkel, s a lehető legábitatosabb képekkel állták körül azon máglyákat, melyekre az eretnekeknek bélyegzett szerencsétlenek ezrei, lelkeik megmentése végett hurcoltattak, ós e máglyák körül a szent atyák oly szép dallamokban, s oly áhítatosan éneklék: Beati qui misericordes ... A protestáns egyháznak nincsenek a biblia ezen versére oly szép dallamai, mint önöknek aszonyom, de van sok jól felszerelt árva-, szeretet-, men kórháza, iskolája, s ezekben tetteivel énekli: Boldogok a kik irgalmasságot cselekesznek. „Beati qui esuriunt, et sitiunt justitiam." Azt ám, justitiam! Az illustratiót megtalálja hozzá aszonyom egyik váciutcai-műkereskedés kirakatában, hol három ügyesen rajzolt kép eléggé érthetőleg megmagyarázza, hogy a középkor szerzetesei s főpapjai mi után szomjúhoztak. Talán ön is látta aszonyom ezen találó s folyvást sokak által bámult képeket. Az egyik képen egy középkorias kinézésű, jól elhízott barát áll, a miut túlvilági kéjtől, sugárzó arccal szemléli a kezében tartott pohárban levő bor tiszta aranyszinét. A másikon a prior és egyik fráter mennek le a pincébe gyertyával kezökben, keresni a már távozott kollegát, kit azután meg is találnak, öntudatlan állapotban egy nagy hordónak dőlten. A harmadik kép szintén ilyes tárgyú. E képeket ezelőtt pár nappal láttam először, s megvallom, midőn ma ezen középkori szerzeteseket helyettesítő énekesektől haliám egész áhítattal énekeltetni eme verset: „Boldogok, a kik éhezik és szomjúhozzák az igazságot!" önkénytelenül elmosolyodtam. Magasztos egy vers az, aszonyom, megengedem hogy dallama is eléggé lélekemelő; de még lélekemelőbb az prózában, egyes nagy emberek élettörténetében. „Az embernek sem nem tanácsos, sem nem szabad meggyőződése ellen cselekedni, azért mig állításaim alaptalansága felől a sz. írásból, vagy más kétségtelen okokkal meg nem győzetem, azokból semmit vissza uemvehetek. Itt állok, másképen nem tehetek." Ismeri a nagy reformátor e szavait, aszonyom ? Ezek egyszerűen, prózailag fejezték ki ama magasztos tételt „Boldogoka kik az igazságot szomjúhozzák", de azért oly hatásúak voltak, hogy egy világot teremtettek újjá. Vagy hogy az élőbbéni képeknek ellenképeit tüntessem fel, ugyanazon kirakatban láthat ön néha-néha egy képet, melyen Luther, Melanchton, Justus Jónás s Bugenhagen körben ülve gondolkoznak a középütt álló biblia egyik-másik bomályohabb mondata felett. Egész