Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-09-21 / 38. szám

1. Pál apostol tagadta, hogy ,az embert a törvény betűihez való ragaszkodás idvességre vezérelhetné. Azt vitatta, hogy az csupán arra való, hogy az ember bűnei tudatára ébredjen, de idvességre, azaz teljes megigazulásra csak a meghalt és föltámadott Jézusban vetett hit vezethet. Szerinte a ki a megváltóval szenved, meghal és feltámad, egészen uj emberré lesz, azaz él és munkál benne a Krisztus lelke, mely öt istennel egyesíti s minden jó cselekedetekre ösztönzi. Ily formában a keresztyén vallás elfogadható lett a pogányok által is, kik azon esetben, ha egyszersmind a zsidó szertartásos törvények megtartására is köteleztettek volna, kétségen kivül nem lettek volna hajlandók a keresztyének közé belépni, mert a mi egy született zsidó előtt nagyon természetesnek látszott (körülmetélkedés, a disznóhus-evésnek tilalma stb.), azt a pogány szükségfelettinek, sőt botránkoztatónak tartotta. De miután Pál ugy fogta föl a keresztyén vallást, hogy annak lényege nem a puszta szertartások, hanem a Krisztusba vetett igaz hit, isten és emberek iránti szeretet, a pogányok számára is meg lőn nyitva az ut. 2. Természetes azonban, hogy Pál apostolnak ez eljárása a palesztinai zsidó-keresztyének között nagy viszszatetszést szült, nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a pogányokat, kik a zsidó törvény szempontjából tisztátlanok voltak, testvéreik gyanánt elfogadják. Péter apostol is csak nagy nehezen tudta magát elhatározni, hogy a pogány Corneliust megkeresztelje, a miért Jeruzsálemben heves megtámadásnak is lett kitéve (Csel. 11, 2—3.). Átalában megjegyzendő, hogy a 12 apostol, mig egyfelől főként a zsidók megtérítését tekinté céliául, s attól félt, hogy ha a pogányokat is fölveszik az egyházba, a zsidók tömegesen elpártolnak tőlük; de másfelől nem merte egészen kétségbe vonni Pálnak sem azon jogát, hogy a pogányoknak hirdesse az evangeliomot. Innen magyarázható az apostolok ingadozása, határozatlansága e kérdésben, és szemben Pállal magatartásukban a gyakori ellentmondás. A jeruzsálemi zsidó-keresztyének azzal vádolták Pált, hogy ő nem is valódi apostol, hamis tudományt hirdet, tág kaput nyit az erkölcstelenségnek stb. Az általa alapított gyülekezetekben is küldöttjeik által a megtért pogányokat a zsidó törvények megtartásának szükségességéről igyekeztek meggyőzni. Galatiában, Korinthusban, sőt Rómában is jelentkeztek nyomai e szakadásnak a két párt közt, s a zsidó-keresztyéneknek sikerült is egészen a második század közepe tájáig a Pál dicsőségét, tekintélyét, sőt apostolságát is kétes hitelűvé tenni az egyházban. Az ellenséges párt befolyása következtében létrejött szájhagyomány még azt is kétségbe vonta, sőt egyes esetekben határozottan tagadta, hogy Pál alapította volna a pogányok között a tekintélyes gyülekezeteket; a római alapítását Péternek tulajdonította s megvetette az által alapját annak a mondának is, hogy Péter római püspök lett volna. 38. §. A bekövetkezett események hatalma a keresztyén egyházak felszabadulását a zsidó szertartási törvények járma alól, s ez által önállóságra emelkedését szükségkép elősegiték, ugy annyira, hogy a második század vége télé a két ellenséges párt közti ellentét tényleg meg is szűnt. 1. Az evangeliom terjedésével a zsidó szertartásos törvények uralma mindinkább gyengült. Csakhamar a pogányokból lett keresztyének alkották az egész többséget, mig a zsidó nép nagy többsége az evangeliomtól elfordult. E különválást ezen kivül még egy más nagy jelentőségű esemény is elősegité, sőt teljesen be is végzé. A zsidó nép ugyanis elébb 66-ban s noha pár év mnlva (70-ben) csaknem teljesen vereséget szenvedett, a második század elején újra föllázadt a római kormány ellen, s a második forradalom eredménye az lőo, hogy ugy szólván egészen megsemmisíttetett, s mint nemzet, létezni megszűnt. A lerombolt Jeruzsálem helyén „Aelia Capitolina" névvel egy pogány város emelkedett, melybe zsidónak csak belépni is halálos büntetés terhe alatt tiltva volt. 2. A zsidó-keresztyének, még az első római hadjárat (67) alkalmával Jeruzsálemből, tul a Jordánon Pella környékére menekültek, s ott egészen az 5-ik századig fennmaradt gyülekezeteket alkottak s ellenséges indulatukat a Pál apostol álláspontjával szemben mindvégig megtartották. 3. A jeruzsálemi templom lerombolása következtében a zsidó szertartási törvények nagy részének megtartása lehetetlenné válván, a keresztyén vallásnak felszabadulása azoknak nyűgéből önként bekövetkezett. Még a zsidó-keresztyének nagy része is azután megelégedett azzal, ha az áttért pogányok csupán annyira kötelezték magukat, mint a „kapu proselitái." A körülmetélkedés helyett a keresztség jött gyakorlatba s ezzel kapcsolatban a szertartásos tőrvények kötelező ereje csaknem egészen megszűnt, s tehát az első időben a két párt közt kifejlődött meghasonlás is. E meghasonlás megszűntével természetesen hitelre talált — főleg nyugaton — azon szájhagyomány is, mely szerint Péter és Pál eleitől fogva egyformán tanítottak, s a vértanúi halált Rómában együtt szenvedték. 4. A többi apostol működéséről hitelesebb történeti adataink alig vannak. Mint hitelre inkább méltókat, megemlítjük a következendőket: Máté gyűjtötte össze leghamarább a Jézus tanításaira s történetére vonatkozó adatokat s szerkesztette az első evangeliomot. Jakab, a Jézus atyjafia, huzamos ideig állott a jeruzsálemi gyülekezet élén, s Ananus főpap rendeletére 63-ban végeztetett ki, mindvégig hiven ragaszkodva a zsidó-keresztyén állásponthoz. János kevéssel a zsidó forradalom kitörése előtt odahagyta Palestinát s apostoli pályáját Kis-Ázsiában, Efézusban végezte be, s késő vénségében természetes halállal mult ki.