Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-08-31 / 35. szám

sir fölé kocsmát építenek a pásztor nélkül maradt nyáj számára, kik az egyházmegye valamennyi egyházát végig táncolják, söt ha magukat valahová már kedvük szerint beitták, mások részére járnak „kapacitálni," — azonnal meglátjuk, hogy valam9nyien milyen szépen helyre verekedünk ; hogy az az egyszerű, de józan eszénél meghagyott nép is, milyen szépen fog tudni magának való pa pot választani. Szivesen elismerem azt, hogy a cél, mely az egyházmegye szeme előtt lebegett o törvényjavaslat indítványba tételekor, nem csak szép, hinem humánum is; bizonyosan nagy mérvben szerepelt abban azon tekintet is, hogy idővel elkerülhetlenül szaporodván kinek-kinek szüksége, csak méltányos az, ha bővebb forrásra is számithat, melyből megnövekedett szükségeit ugy a hogy fedezheti. De hát nyujt-e a törvényjavaslat e részben való kezességet; biztosítja-e a szép remény megvalósítását az életben csalhatatlanul ? Határozatlansága, félszegsége miatt épen nem. A tehetség, az érdem biztos megítélésének módja e törvényjavaslat által egyátalában nincs megadva és kimutatva s én igazán nem is tudom magamnak az egészet máskép gondolni, mint hogy az egyházmegye évről évre érdemkatalógust Lg majdan vezetni oly célból, hogy kik azon idősebb s egyúttal érdemesebb lelkészek, kik a javaslat szavai szerint „ugy a szegény, mint gazdag egyházak virágzását és jólétét szívvel, lélekkel munkálják?" Én egy oly erkölcsi testület kormányzóságáról, minő az egyházmegye, minden jót, szépet és nagyot fölteszek • elismerem itéletképességót, megbízom igazságszeretetében ; de épen azért, mert féltékeny vagyok jóhirnevére, mert azt tapasztalom, hogy egyesek ugy, mint testületek lehetnek bizonyos dologban elfogultak, hibásau informálhatók: megvallom, nem szeretném az egyházmegyét a törvényjavaslat által előidézett erős kísértéseknek kitenni; nem szeretném őt, épen a fiascók kikerülése végett, lehetetlen munka végrehajtására kényszeríteni. Világosabban szólok. Félek attól, hogy ha a törvényjavaslat valami csekély mérvben lejebb szállítja is a közönséges korteskedési esetek számát, annak egy módosított kiadását termi meg részünkre ; megszabadulunk a simoniától s bele esünk a nepotismusba, mely az elsőnél cseppel sem kisebb büu, kivált egy testület által gyakorolva. Kérem, igen meggondolandó, kényes helyzet az, mely előttünk áll s a melyről beszélek. Osztályozásról, az érdem megjutalmazásáról van szó; valakinek e részben csak nyilatkoznia, calculust kell megállapítania, mert hiszen épen ezen fekszik a törvényjavaslat súlypontja; zöld asztalhoz kerül mindenikünk egyéni értéke, s épen itt következik ti mitől én félek : elsőben csak egy pár szives ajánló szó egyik mellett, a másik rovására, aztán eltérő nézetek általában az érdem minőségére vonatkozólag s végre sürgető, szenvedélyes előtérbe emelése annak, akinek sorsa különösebben szivünkön fekszik, a kit jobban szeretünk. Az igazságszeretet ós méltányosság már sokszor jöttek egymással éles összeütközésbe ós ellenmondásba s az abauji törvényjavaslat merészen kivja fel keserű harcra e két hatalmat, mely harc annál biztosabban és kikerülhetlenebbül be fog következni, mert az egyházmegye, a törvényjavaslat szelleménél fogva, oly Ítélettételre van kárhoztatva, melyről azt mondottam fentebb, hogy lehetetlen munka. Megmondom miért? Nézetem szerint minden lelkészben három erős oldalt kell megkülönböztetni : tudományos készültségét, tiszta erkölcsét, munkaszeretetét, vagyis az egyház sorsa iránti Ugybuzgalmát. Úgyde valaki tudományos készültsége felett egy testületnek, minő az egyházmegye, olyan könnyen, igazságosan ítélni igen nehéz, sőt lehetetlen ; mert egy az, hogy e benső lólekerő nem mindenkinél szereti magát fitogtatni, más az, hogy itt álláspont, felfogás roppant különbséget tesznek. A tiszta erkölcsnél nincs helye a classificatiónak, az érdemsoroztanak, mert e tekintetben a szegény és gazdag egyház lelkésze egyformán kifogástalan tartozik lenni. És az egyház sorsa iránti ügybuzgalom? Jó, hogy példa áll előttünk erre a legközelebbi napokból. Mindnyájan ismerjük épen e lapokból, hogy Édes Albert kétségbe hozta három volt kollegájának jóra valóságát; azt mondta: nem tettek annyit, amennyit tehettek volna Az adott feleletek keserű oldalát most nem említem, hanem igenis felhozom a vita eredményét: mindenik kétségbevonhatlanul megmutatta azt számadásában, hogy jóakaratú munkás vala s ha van különbség az eredmény között, a:^t nem az ügybuzgalom, hanem az Ur által kiosztott talentum közötti mennyiség, különbség eredményezte. Ha van valakinek bátorsága az ilyen Ítélettételre, ám tegye, de ne vállalkozzék arra az egyházmegye, mely csak ugy őrzi meg magát jövőre is a gyanúsításoktól, ha utánozza a talentumokkal való kereskedésről írott szép példázatot, melynek tanulsága szerint az Ur az utolsónak is annyit adott kegyelemből, mennyit az elsőnek igazságból. A törvényjavaslat gyönge oldalának boncolgatásánál azonban itt meg nem állapodhatom. Habozás nélkül ki kell mondanom, hogy az azon célt, — melynek elérhetése végett keletkezett, t. i. hogy ily módon az egyházak „mindenkor oly lelkészre találnak, kik az ő virágzásukon és jólétükön szivvel, lélekkel fognak működni", vagyis a választás ezután érdem szerint fog történni, — teljességgel nem biztosítja, sőt merően illusoriussá teszi, már csak azért is, mert bármi gyönge legyen is különben egy segédlelkész, mihelyest őt egy második osztályba eső egyház megválasztotta, neki azonnal igénye lehet, mint máirendes lelkésznek ahoz, hogy jobb lelkészi állomás üresedése esetében, a törvény által hangsúlyozott érdemes lelkészek között concurálhasson. íme, egy rövid félévi különbség, s ő már az érdemeket szerzett lelkészek sorába lép ; vagy ha ez el nem ismertetik, kész az egyéni érték feletti áldástalan disputa, az egymás becsületének kimé letlen meghurcolása, a „ki a legény a csárdában"-féle kérdés, dulakodás nélkül meg nem történhető eldöntése. Az, a mivel, előre látva, e részben való kifogásomra némelyek felelni fognak, hogy t. i. tovább kell menni egy lépéssel a törvényjavaslattal, soroztassanak az egy-