Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-29 / 26. szám

fokozatosan emelkedő rendekben kell a növendéket gyakorolni és otthonossá tenni, de csak a szerint, a mint az a terjeszkedést és emelkedést saját erővel birja és győzi. Valami természetes, hogy ez a gyakorlat a serdülő korban kezdetik s iskolai rendszerrel folytattatik. De itt a túlnyomó előnyök mellett nem kevésbé természetes és számításon kivül nem hagyható hiányok is mutatkoznak. Való, hogy serdülő korban a növendéknek befogadó képessége elevenebb, fogékonysága nagyobb, s minthogy kedélye szenvedélyektől mentesebb, azért felfogása tisztább, szabadabb; de való az is, hogy e korban a növendék változékony, széttartásra, magában megosztásra hajlandó, s annak benső saját ösztönei, ugy hatás, mint állandóság tekintetéből gyöngébbek; való továbbá, hogy az iskola a gyakorlati életet kizárván, attól elszigetel s annak benyomásai, szórakozásai elől kedvezőleg elvon ; de viszont való, hogy az iskola az élettel együtt elszigetel attól a tértől, attól a foglalkozási körtől is, hol az igaz tényleg nyilvánul, a hol az igaz valóság, a hol a közvetlenség teljes voltában azt megismerni és gyakorolni egészen más dolog, mint az iskolai tanulásban. És e hiányokat mind az oktatásnak kell pótolnia: a változékonyságot, a megoszlásra való hajlandóságot ellensúlyozni a különböző oldalról intézett hatásoknak a közös cél felé irányzása és a benyomásoknak öszhangzatos megújítása által; az ösztönt ébren tartani az oktatás módszere, a tanulmány érdeke, a tudásnak fokozott ingere által, s a cselekvés nélkül szűkölködő gondolatok közvetlenségét legalább az által fentartani, hogy mindig lett dolgokból, a valóból történjék a kiindulás, és sohasem föltevésekből, még kevésbé az önkényes képzeletnek üres játékaiból. Nézzük immár e szempontból a középtanodában az idegen nyelveket. Mindenekelőtt súlyt kell fektetnünk azon lényeges különbségre , mely van valamely nyelvnek értése és beszélóse között. Annyira különböző két dolog ez, mint másnak gondolatába behatolni, ós saját gondolattal birván azt kifejezni; vagy mint valamely műdarabot felfogni és olyant alkotni. A különbség valamely nyelvnek értése és beszélése között ugyanaz, a mi van az igaznak megismerése és alkotása között. Valamely nyelvet lehet tökéletesen érteni, annak beszélése nélkül, de valamely nyelven való beszéléshez sokkal több kívántatik, mint annak tökéletes értése. Hogy itt szó sem lehet a nyelveknek olyan beszéléséről, mely elég arra, hogy üres társalgásnak, vagy üzleti érintkezésnek közegéül szolgáljon, magától értetik. A beszélés már műalkotás, és azon egység folytán, mely van gondolat és nyelv között, valamely nyelven igazán beszélni annyi, mint azon gondolkodni ; és ez az időt és tehetséget annyira elfoglaló tanulmányt és gyakorlatot föltételez, hogy ilyen cél a középtanodában csak egy nyelvvel érhető el, mely is a tannyelv. Úgy van alkotva az ember, s arra látszik utalva lenni, hogy befogadó, megismerő képességét többféle közegek által gyakorolhatja, de alkotó képességét jó ha egy közegnél összepontositva ki tudja igazán fejteni; az alkotásnak végre is nem a közege, hanem a tárgyai képezvén a feladat magvát, melyeknek sokfélesége a közeg egyfélesége által nem korlátoztatik, sőt ennélfogva lehetséges azoknak tartalom- és kifejezésbeli tökéletessége. Ebből önkényt következik, hogy középtanodában az egy tannyelven kivül másnak a beszélése feladat nem lehet; ilyennek puszta próbálgatása pedig, azon kivül, hogy pazaroltatja az igen jól használható időt, csak zavarja, hátráltatja magának ezen nyelvnek a megértését is. Mert a ki más nyelven akar irni vagy beszélni, mint a melyen gondolkodik, az a maga gondolkodásához idomit egy oly nyelvet, melyhez sem mértékkel, sem érzékkel nem bír, s öntudatlanul erőszakot követ el azon, mig a született idegen szövegben, a melyet hallunk vagy olvasunk, a nyelvnek eredetisége, hűsége és igaz volta tőlünk nem függő csalhatatlan kijelentés, melyet elég jól megfigyelni és befogadni. Nem kevesebb áll a közóptanodában bármely idegen nyelven való fogalmazásról is, mi a beszéléstől csak abban különbözik, hogy az nem rögtönzött, mint emez, Mig a kezdő valamely idegen nyelvnek alaktani és elemi szófüzési szabályaival birkózik, addig az anyanyelvből az idegenre forditgatás hasznos lehet, azon szabályoknak készségesebb felfogása és megtartása végett; de mikor arra került a sor, hogy a nyelvet értse és szerzőket magyarázzon, akkor iveket tele fogalmazhat a maga csinálta idegen nyelven, azzal ugyan nem segit magán akármely eredetinek a megértésében. És ha ez a nézet a középtanodában az idegen nyelveken való beszélést és fogalmazást illetőleg általánvéve helyes, akkor még helyesebb az a classicai nyelvekre vonatkozólag. Csak elvontan tekintve is a dolgot, lehetséges-e, hogy mai észjárás, mai eszmék kifejezésére alkal- „ matos legyen oly nyelv, mely az emberi tehetségekkel és tulajdonságokkal együtt fejlődni régen megszűnt ? Mig a tudomány minden népnél csak keveseknek volt kizárólagos sajátja, addig a classicai nyelv mint a tudományok köz és egyedül használható nyelve, kisegítő lehetett; de miután a tudomány egy-egy nemzetnek közkincsét képezi, melyben minden tag részesítendő, s miután az élet s vele a tudomány a classicai nyelveket kinőtte, több lenne-e önámitásnál néhány auctorból merített adatok és tanulmány alapján, latin vagy görög nyelv cime alatt állítani össze és hirdetni oly nyelveket, melyekben a szavak és szófüzós múmiáján kivül sem a hangzás, sem a nyelvérzék, sem a gondolkodás, sem az izlós, sem a .szellem, szóval semmi sem római vágy attikai? (Folytatása következik.) Garzó Imre.