Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-06-08 / 23. szám

mégis szót váltok Tóth Dániel úrral, ennek oka az, mert ellenem irt cikke egy jó rész félreértésen, még több nem értésen és ferdítésen alapszik, s mert némely dologra nézve maga hív fel, hogy feleljek meg areopagusa előtt. Nos, hát én nem bánom, legyen ugy mint akarja. A mi elsőben is cikkét általánosságban, egészben véve illeti, arra két észrevételem van. Az egyik az, hogy én bizony szükkörii felfogásnak találom azt, hogy T. D. ur oly ügyet, minő a legatiók és supplicatiók ügye, mely az egész magyar és erdélyi protestáns egyház közös ügye és nyilt kérdése, minden áron a tiszáninneni egyházkerület kizárólagos ügyévé akarja összeszorítani, akkor, mikor ugy látszik, hogy bennem nem annyira egy bizonyos cikk íróját, egy saját álláspontu egyént szeret látni általában, hanem különös dolga van velem, mint egy bizonyos egyházkerület collegiumi papjával, mint annak tanárával s ugyancsak megkatekhizálja épen a tiszáninneni egyházkerülethez tartozó lelkészeket, a miért hallgatnak, a miért nekem két álló hétig semmit sem felelnek. Köszönöm T. D. urnák, hogy e felfogás által a sorok között kimondta azt, hogy ez az ember ugyan kemény szavakat szólott általában más egyházkerülethez tartozó lelkészeknek is, de azoknak már nincs joguk engem bántani, majd elbánik velem az énsuperintendentiám, s ha ez nem, épen T. D. ur; hanem azt már nem köszönöm meg, a mi az ilyen felfogásnak következménye, hogy superintendentiális, nem pedig a tárgyilagosság mértékével kezében mércsegél egy közös lapban megjelent cikket, s azt már kikérem magamnak, hogy a sajtó, az irodalom terét hagyja meg olyan helynek, ahol nem dobják ki az embert azonnal, ha uniformisban nem jelent meg, ha separat votumot ad ; hagyja meg a szabad vitatás, az igazságkeresés szentélyének és pedig a monopolium cégje nélkül. Én mikor az iskolában tanítok, tanítványaimmal talán vizsgát teszek, előttök egyházi beszédet tartok, akkor tanár és lelkész, a tiszáninneni egyházkertilet hivatalnoka vagyok; akkor ön ilyen szempontokból bírálhat; meg- vagy épen elitéltetósemre szavazatokat gyűjtögethet, mellettem vagy ellenem informálhat, a mint tetszik; de mikor irok, ön pedig azt érdemesnek találja elolvasni, ne feszegesse ki vagyok, mi vagyok, hány csillag van a galléromon, hanem nézze azt, mit irok; mert az is megtörténhetik ám, hogy valakinek egy superintendentiával szemközt ugyan nincs igaza, de igaza lehet általánosságban, tárgyilagos szempontból. Arra kérem, tessék különbséget tenni a kettő között, mert ellenkezőleg furcsa dolgokra fogunk kilyukadni. A másik, mit T. D. ur cikkére általában meg kell jegyeznem, az, hogy valóban szerettem volna, ha szerzője cáfolatot irt volna ellenem, a helyett, hogy, mint maga mondja, „csak egyszerűen elbeszélni akarta azon érzelmeket, melyeket az én cikkem elolvasás közben ő benne támasztott és másokban is támaszthatott". A kérdés ugyanis az, hogy valaki miért, mi oknál fogva tartja a legatiot és supplicatiót megtartandón&k vagy el törlendőnek ? Én okokat hoztam fel ez utóbbi mellett, s okok ellen csak okok győznek ós cáfolnak, nem pedig érzelmek; s egy gondolkozó cikkezőnek nem az a feladata, hogy azt adja elő, milyen vért csinált benne az eléadott ós vitatott igazság, hanem egyszerűen az, hogy az ellenkezőt bebizonyítsa. Csak azért, mert Jézus egész tudománya nem épen kellemesen hatott ellenségeire, nem következik ám, hogy neki nem volt igaza. Az igazság azért igazság marad, ha nem minden embernek tetszik is egyformán, ha nem minden embernek azt mondja is épen, a mi neki jól esik, vagy a mit hallani szeret. Tóth Dániel ur annyi figyelemben részesité az én cikkemet, hogy, mintha csak egyházi beszédet vagy valamely szónoki müvet birált volna, még dispositióját is figyelembe vette és ismertette, s szólott mindenek előtt, annak „bekezdéséről". A kölcsönös pontosság és lelkiismeretes részletezés elve kivánja azt ón tőlem is, hogy most már az ő jó példája után, én is mondjak valamit az ő cikkének nem ugyan bekezdéséről, hanem „bevezetéséről." Uj Hamletként azon kérdés felett töprenkedvén T. D. ur, mi lehet annak oka, hogy az én cikkemre a tiszáninneni egyházkerület territóriumáról még két egész hét alatt sem érkezett cáfolat? végre azon eredményre jut, hogy ennek oka azon állás, melyet ón a lelkészekkel szemközt elfoglalok, s azon nagy befolyás, melyet én azok közül némelyeknek Ítéletére gyakoroltam. Hogy mennyire köszönik meg T. D. ur collegái a bókot, a mi nekik itt mondva van, s a mely által ítélet és önálló gondolkodás tekintetében bizony elég furcsa gyámság alá helyeztetnek, az nem az én gondom ; de hogy mennyire hamis és csak kigondolt ok ez, megítélheti az olvasóközönség, ha felemlítem, hogy annak még öt egész éve sincs, mióta én a sárospataki főiskolának egyik theologiai tanára vagyok, s hogy épen ezért ez idő szerint legfelebb egynehány igénytelen segédlelkész az, kiknek, mint egykori hallgatóimnak, felfogására állásomnál fogva némi részben befolyhattam ; de hogy összes tanári működésemnek mennyire a szabad s önálló gondolkodáshoz való szoktatás volt fő és egyedüli célja, mennyire megadtam mindenkinek azon jogot, a melylyel való élést az apostol sürgeti : „ti magatok ítéljétek meg, ha igaz-e a mit mondok", arra nézve tanítványaimmal szemközt „semmiben sem vádol lelkiismeretem", s igen szeretném, ha T. D. ur csak egy esetet is tudua mondani, midőn én nézetemet valakire erőszakoltam, tehát tisztességtelen missiót, becstelen propagandát űztem. Nem fenhagytam-e a szabad vizsgálódás és hozzászólás jogát a legatiók ós supplicatiók kérdésénél is akkor, midőn elégületlenséget szült cikkemben kifejeztem azt, „hogy ellenkező vélemények, egymástól eltérő felfogások esetében, mindig csak az igaíság" keresését és megállapítását könnyíti az, ha m i n é 1 t ö b b e n szólanak a kérdéses ügyhöz Hogy T. D. ur ért a hyperbolák alá rejtett guuyoláshoz, annak fényes bizonyságát adta akkor, mikor az ón állásomat igy színezi ki: „a főiskola papja, a leendő lel-