Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-18 / 20. szám

telessóg alól, amelyet előnyös állásánál, valamint tagjainak értelmiségénél fogva hivatva volna teljesíteni. A protestánsok autonomiája sokkal hosszabb és nehezebb harcoknak eredménye, semhogy tulajdonosuktól annak egyszerű feladását kívánhatnánk. De ez nem is történik, miután az államnak épen nem fekszik érdekében. Az állam ellenkezőleg igyekszik saját vallási jellegének még ama maradványától is, mely mint a mult századok öröksége móg ma is hozzá van tapadva, megszabadulni s a haza vallási testületeinek olynemü szervezkedését elősegíteni, a mely lehetségessé tegye e testületeknek az egyházi dolgokban való önkormányzatot. A protestánsok egyházi ós vallási ügyeinek kormányzatához megkívántató autonomia érintetlenül hagyatik. Ami azonban a szó szoros értelmében vett autonomia körén kivül esik, — az akadály, valódi anachronisinus, mely az állam által a vallás ós különösen az iskola terén érvényesítendő számos jótékony reformtervnek útjában áll, s maguknak a protestánsoknak is árt, amennyiben ugy tünteti fel őket, mint a fejlődós ós haladás ellenségeit és megfosztja őket a nemzet intelligens elemeinek rokonszenvétől. Mii-e való az az örökös hivatkozás a bécsi ós linzi békekötésekre, az 1791-iki 26-dik törvénycikk határozataira, s általában a prot. felekezet szentesitett jogai és kiváltságaira? Avagy talán veszélyeztetve vannak ezek? Valyon a Karaffa ós társainak kora ismét visszatért sa protestautismusban foglalt szabadelvű elemeknek ismét kiirtásával foglalkoznak? Valóban ily céltalanul soha sem liangsulyoztattak a rógi jogok, ily alaptalanul soha sem elevenittettek fel a régi panaszok! A magyar nemzet soha sem volt a vallás terén rajongó, vagy legalább maga sem hisz azon időben, amikor a világ tetszése közt hódolt volna a fanatismusnak. És ma, amidőn a század egészen más szellem által vezettetik; amidőn a civilisatio és a szabadság vívmányai képezik a modern állam ólét s mindenek fölött a magyar állam alapjait, s midőn a protestánsok ép a jelenkornak eme élő eszméiben lelik föl állhatatos, legyőzhetlen szövetséges társukat, — ma gondoljon arra a magyar nemzet, hogy protestáns vagy bármely más felekezetet vallási életének és egyházi ügyeinek szabad intézésében akadályozzon, az a nemzet, amely hosszú harcok után most először ideuticus a magyar állammal s mely önmagát legyőzte s önmagának alkot törvényeket melyeknek lelkiismeretes megtartását szent kötelességetil ismeri ? És ezért az öreg szónoknak, aki hitsorsait azi állami tevékenység nyílt arénájába való belépésre inté, meleg szavait örömmel üdvözöljük. Báró Vay joggal kívánja a protestánsoktól, hogy erősen ragaszkodván az egyházi ügyekben való önkormányzathoz, egyebekben adják fel ama elavult, korszerűtlen, sőt a korral ellenkező álláspontot, amelyet eddig elfoglaltak ; hogy a remélhetőleg szintén nemsokára autonow felekezetekkel közösen lépjenek a nemzet ós az állam szolgálatába s a modern viszonyok lótesülósét a maguk részéről szintén mozdítsák elő. Ez irányban azonban a protestantismus nemcsak egy szent kötelességet tölt be, de magas hivatásának is megfelel; mindkettő csak akkor fog neki sikerülni, ha a korlátokat, melyek őt ma, nemzetének exclusiv, a tevékenység körén kivül álló tagjává teszik, ledönti. Ha sikerül a protestantismusnak az anachrouisticus öltönyt magáról leráznia s a modern állameszme követelményeinek megfelelnie: reá is nagy jövő vár. Hogy ehez az első lökés megadatott, ujabb érdeme azon fóríiunak, akinek ötvenóvi jubileumát a napokban ünnepié a magyar protestantismus." Ballagi Mór. Tatai András emlékezete. A mult hó utóbbi felében szótvivék a lapok a haza különböző részeibe azon gyászhírt, hogy Tatai András, a kecskeméti reform, főiskolának 42 éven át volt tanára nincs többé; mi pedig, kik a közelből s távolból a boldogult temetésére megjelenhettünk, kikísértük a koporsót a Kecskemét kelet-éjszaki oldalán fekvő temetőbe, letettük oda, hol már oly sokan alusszák a hosszú álmot. Aludj nyugodtan, érdemekben megőszült tiszttársunk! De talán nyugalmadat nem háborítom meg, ha előttem és nagyon sokunk előtt áldott emlékedet e lapok hasábjain pár sorban felelevenítem; hiszen hazai reform, egyházunk hű szolgájának, a kötelesség hű betöltése által ébresztett boldogító öntudaton kivül, ugy is alig van egyéb földi jutalma, minthogy életében — kivált ha tudománya, erélye, buzgósága által a nagy sokaságból kiemelkedett, — megcibálják, ledorongolják, befeketítik, megkeserítik, halála után az egyházi lapok hasábjain, a közelebbi e.-kerületi k.-gyülés jegyzőkön^ ve s a következő 39*