Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-05-11 / 19. szám

badságát proclamálta, kimondá azt is, hogy a tudomány nem ellensége, de legnemesebb szövetségese a vallásnak, e szövetséget sem szabad megtagadnunk! Az idő folyamában hitrendszerünk élőfájáról egyes ágazatok leválhatnak, de a k. vallás örök igazságait a tudomány el nem homályosíthatja! begyen azért köztünk a lényegesekre nézve egység s minden másban szeretet. Az eretnekités nem a protestantismus természete! De hát az állam, a társadalom irányában nincsenek-e kötelességeink ? nem segitenők-e nagy feladataik megoldásában, hogy az igazság ós jogegyenlőség nagy elvei mind inkább hívebb kifejezést találjanak intézményeikben ? Van egyháztársadalmunknak bizonyos önhatósági köre, hová az államhatalom kezei be nem nyúlhatnak, de elzárkóznánk-e annyira, hogy még ott is bizalmatlankodnánk, hol arra nincs ok, ott is felfegyverkeznénk, hol arra semmi szükség?! Miért hivatkoznánk minden lépten nyomon annyi tüntetéssel alapszerződéseinkre, békekötéseinkre s ignorálnánk 1848-tól fogva vélünk szerződött sokkal hatalmasabb szövetségeseinket, a mindinkább terjedő s előre haladó civilisatiót s felvilágosodottságot ? Ezeknek garantirozó hatalmával kell nekünk ma már, ha anachronismussal nem akarunk vádoltatni, mentül szorosabb frigyet kötnünk s bizony-bizony, ha különben cselekszünk, a raivelt világ megölő hidegségét idézzük fel magunk ellen, fejünkre zuditjuk a közvélemény kemény ítéletét s fegyvert adunk elleneink kezeibe, melyet azok, mint a tapasztalás mutatja, örömmel átvesznek, hogy véle az államot sértsék, sőt ha kell, el Jenők is fordítsák. A mi egyik legkiválóbb jellemünk, mondhatni erényünk: a bizalom az alkotmányos kormány ós törvényhozás irányában s közös vállvetós. Az állam reánk számit, s biztosan számithat mint szövetsógesóre azon harcban, melyet, — adja Isten, hogy az idők jelei csaljanak, — az államoknak meg kell vivniok, hogy fensógi jogukat és hatalmukat minden irányban, minden hatalom ellen megszilárdítsák. De ha ez igy van, az államnak sem szabad megfelejtkezni irányunkban kötelességeiről. Protestáns egyházunk megvárhatja és meg is virja, hogy valahára teljesen megoldassanak a még mindig függőben maradt egyháztársadalmi kérdések, mielőtt azok gordiusi csomóvá nőnék ki magukat. A protestáns egyház csak akkor nyughatik meg teljesen, ha miként a vallásfelekezetek, ugy az állam és egyház egymáshozi viszonyai a jogegyenlőség elve szerint fejtetnek ós szilárdittatnak meg, s az állam főfelügyeleti joga a nevelés és oktatás ügyében szabatosan körvonaloztatik. Ezt fejezte ki egyházkerületünk a mult országgyűléshez benyújtott petitiojában, s hogy ehez egyházunk egyeteme mindez ideig nem járult, nem járulhatott, azon köztünki egyetértés hiányában keresendő, mely rendesen meg szokott nálunk lazulni, mihelyt valamely külső nyomásnak nem érezzük nagyobb mórvü kényelmetlenségeit vagy nagyobb veszóly közeledését nem sejdítjük. És valóban, midőn ily nagy tárgyakkal, ily fontos feladatokkal foglalkozunk, lehetlen szemeinket önmagunkra is nem fordítanunk. Számot kell magunkkal vetni. Egyházunknak vannak erőtlenségei, mondhatni, vérző sebei, melyeket önmagunk gyógyíthatunk meg. Volt idő, midőn a protestáns egyháznak egyik legfőbb életfeladata volt, hogy tért foglaljon, de az idők nagyban változtak. Ma már, kivált Erdélynek hozzánk lett csatolása, az ottani superintendentiának testvéri karokkal lett fogadása után, egyik legfőbb óletszükségünk az erők tömörülése! ma, sok tekintetben az egyházkerületek, mint megannyi külön felekezetek állnak egymással szemközt, feledve amaz evangyéliomi elvet: „egymásnak terhét hordozzuk." Szükség, hogy az önfentartás ösztöne öntudatra ébreszszen bennünket, mert különben némi módosítással reánk fog illeni: mint „oldott kéve* hulland szót egyházunk. Ez az, mit minden áron meg kell akadályoznunk s ugy hiszem, nem messze az idő, hogy e tekintetben megteendik testvéreink, vélünk karöltve, a szükségeseket. Legyen még szabad azokhoz fordulnom, kik azon idő óta, hogy ezen Tiszáninneni egyházkerület főgondnokságára meg lettem választva, nem szüutek meg soha egyénileg támogatni jó szándókimban; mert őszintén el kell ismernem, hogy ha ez időből némi sikert tudunk, akár az egyházi, akár az iskolai téren felmutatni, az kétségtelenül elöljáróinknak, főiskolai s többi tanárainknak s maguknak buzgó lelkészektől vezetett egyházainknak öszhaogzatos érdeme. És midőn e tekintetben lehetetlen hálámat főleg elnöktársam főt. superintendens ur irányában nem nyilvánítanom, e mellett csakis a kegyelet adóját rovom le akkor, midőn azon korán elhunyt derék férfiúról, felejthetlen Zsarnaynkról teszek említést, kivel azon egy napon választaték meg azon super-37*