Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-04-27 / 17. szám

ház azoknak szeretetében mindig b 5 v ö 1-kődik, akik annak szellemével birnak. Yagy hátha mi, vidéki vademberek, szaván marasztanánk Ballagi urat, és nem zaklatnánk azt a p.-kros adót, hanem a helyett csak keresnénk az isten országát ás várnánk amig mindenek megadatnak: lenne-e szives az igen tisztelt tanári kar is addig várni fizetésére, a mig mindenek megadatnak nekünk ? Yagy ha mi is bibliai frázisokkal akarnánk kifizetni a tanárokat, p. o. (ugyanabból a részből idézek, a miből B. ur) „ne gyűjtsetek kincset e íöldön, hol a rozsda és a moly megemésztif „ne legyetek szorgalmatosak a ti életetekről, mit egyetek vagy mit igyatok, sem a ti testetekről, mivel öltöztessétek; tekintsetek az égi madarakra, vegyétek aezetekbe a mezei liliomokat stb. ; „ne legyetek szorgalmatosak ezt mondván: mit együuk, mit igyunk, mivel ruházzuk magunkat ? mert a pogányok szokták mind ezeket kérdeni," — be érné-e ezzel a t. tanárj kar? Hogy épen azon tanári kar egy tagja szólal fel a nyilvánosság előtt azon eljárási szándék ellen, melyről mi tudjuk, hogy csak is egyedül az a célra vezető, melynek érdekében kénytelenittetünk mi saját gyülekezeteinkkel hajba kapni: eszembe juttatja a régi adomát. Ugyanis, tán épen Vámospércs városa szokott a régi időben mindig egy tanulót élelemmel ellátni a debreceni iskolában saját kebeléből, s egykor az igy kitaníttatott, akkor ugy szokták mondani, hogy cibált diák haza ment, prédikált, és igen megmosdatta a vámospércsi hiveket. S mikor kijöttek a templomból, az elöljáróság szokás szerint megállt a templom előtt s azt mondta az ifjú prófétának : „hát uram Öcsém mi kigyelmedet cibáljuk, maga meg minket cibál?" Mi is a tanári kar jólétét, tisztességét munkáljuk s köszönet fejében „vadembereknek, farizeusoknak" neveltetünk, szóval jól megcibálnak bennünket. Már ennek aztán fele se tréfa! Még néhány szót a felvetett országos domestica ter véről. Magam is azt hiszem, hogy semmi sem volna kívánatosabb, mint egy olyan országos telepénztár, a melyből mihelyt valamelyik egyház bármi okból, — feltéve, hogy nem ugy itták el az atyafiak a közvagyont — megszorul, mindjárt gyökeres felsegéléshez foghatnánk. De engedelmet kérek, ez is csak szép szó, csak olyan forma értelme van, hogy „ha nincs kenyeretek, egyetek kalácsot!" Hiszen épen arról van szó, hogy népünk a közigazgatási költségeket, — pedig egyházi közigazgatásunknál a föld kerekségén olcsóbb' administratió sehol sincs — nem akarja fizetni; iskoláinkra, melyeknél szegényebb iskolák ismét alig vannak, nem akar adózni, ezek fentartása pedig első és nélkülozhetlen kellék. Honnét kerülne ki az a gazdag pénztár, mely a százakra menő szegény gyülekezetek szükségeinek fedezésére elég mannát hullatna?! Közadakozásból ? hiszen épen az a baj, hogy a napi szükségletekre sem adakoznak ! Adózásból ? hiszen adózni meg épen nem akarnak! Azután meg az a szegény egyház nagyon relatív fogalom, némelyik egyház népes, a gyülekezet egyes tagjai módosak, de az iskola rozzant, a templom rongyos, a pap, mester éhes, kevés conventiót alapítottak, azt is hanyagul fizetik, átok, szitok az egyház szolgáinak bére, és akárhány van ilyen egyház, hol nem az eszközök hiányoznak, hanem a buzgóság; az ilyeneket a többi terhére dotálni, ah anyagságot jutalmazni épen nem volna érdemes. Némely egyház pedig lassan-lassan elnéptelenedik, a vagyonos tagok kipusztulnak ; különösen oly helyeken tapasztalható ez, a hova a németség magát befészkelte ; 8—10 gyermek teng-leng az iskolában, 20—30 ember a templomban, de azért papot és tanítót tartani minden áron akarnak. A gyülekezet tagjai nincsenek felettébb túlterhelve az egyházi adózással, a mi competál meg is adják, de a kevésből kevés jut, pap és tanító között az is megoszlik és az egyik szegény, a másik nyomorult. Dolga ugyan egyiknek sincs, de jutalma sincs. Az ilyen helyeken nem sokkal jobb volna-e templomát és iskolát egy személyre bizni, s a jutalmat egynek adni ?! legalább az egy személynek lenne elfoglaltatása és jutalma is! Vannak egyházak, hol a nép valóban tul van terhelve, különösen Baranyában, de azért azt meg nem tenné egy is, hogy a negyed órányira eső szomszéd egyházhoz csatlakozzék, sőt a filiák is erőszakkal anya-egyházzá akarnak lenni. Nem tudai, hogy a buzgóság nagyobb-e az ily egyházakban vagy a hiúság; s igy van igen sok kicsiny egyház, de ezeket is közadakozáson fentartaui felesleges volna, ha fenn akarnak állani, viseljék a terhet, mit önként válalltak el, vagy csatlakozzanak a szomszéd erősebb egyházhoz; a mely teher alatt egy leroskad, kettő könnyen elbirhajta. A valóban szűkölködő vagy károsult egyházat pedig eddig is segítette a többi s ezután is lehet és kell segélyezni. A legtöbb papnak, tanítónak rendesen tele a szája panaszszal a szegénység miatt, s az a különös, hogy ha egy olyan szegénynek nevezett egyház megürül, tiz concurrens is találkozik rá, és nem mondják azt, hogy barátim ! a ti egyházatok igen szegény, nem élhetek meg benne sorsomhoz képest: tehát adjatok többet, másként nem megyek oda, hanem azt mondják : „engem válaszszatok meg, ón olcsóbbért szolgálok mint a másik, ezt vagy ezt leengedem;" s mikor megfogta az ilyen egyén a verebet,, akkor siránkozik, hogy nem túzok. Ezelőtt a kis egyházakban lévő hivatalnokoknak az a vigasztalásuk csak megvolt, hogy adandó alkalommal promoveáltatni fognak s eltáplálta őket a reménység, de most mind ezt eltörölte a szabad választás; most már nincs egyéb mód, mint vagy elnem fogadni a csekély állomást vagy tűrni; ott hagyni pedig szabad, an iak a ki tűrni nem tud, ezerféle pálya áll