Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-04-20 / 16. szám

lenében: ma ily államvallás nincs s a korszellem előhaladása bezárta az utat, liogy az valaha ujolag uralomra jusson. Egyszóval a protestáns autonomia, mely hajdan igen gyakran (nem mondjuk, hogy legtöbbnyire) jogosan azonosíthatta küzdelmét a hazafias nemzeti törekvésekkel, ugyan ezen protestáns $utonomia, ha ma a viszonyok teljes átalakulása után is harcra kél, harca csak felekezeti önérdekből lehetne s mint ilyen, árt a nemzet szellemi előhaladásának, árt az egyházi élet fejlődésének. „A jövőre kell tekintettel lennünk", mondják ők. „Gondoskodnunk kell, hogy ha majd ismét elkövetkeznek a nem szeretem napok, legyen egy nemzedék, mely a nemzet jogát s szabadságát védeni képes legyen s e védelemre elég erkölcsi erővel bírjon." Ki láthat a jövőbe s ki merészel a történelem tanúsága ellenében határozottan felszólalni a politikai változhatlanság mellett ? Mi nem. Mi elismerjük ezen eshetőséget. De ép oly határozottan tagadjuk azt is, hogy ezen esetben a felekezeti nevelés s a felekezeti érdekek ápolása képes megvédeni a szabadságot. Elmúlt az idő, midőn a Bocskay-Bethlen-féle küzdelmekhez hasonlóan a politikai s egyházi érdekek részben egyesülni tudtak: jövőben csak a politikai pártok önállósága mentheti meg a politikai szabadságot s csak a társadalmi érdekek iránt felköltött buzgalom nevelhet népet, mely nyakát nem engedi többé rabiga alá hajtatni s ha e politikai pártok nem őrködnek, ha a társadalmi élet ezer meg ezer alakja nem lesz kellően ápolva: hasztalan ezen esetben a felekezetek buzgalma is. A változott viszonyok megkövetelik, hogy ma minden egyház hive először magyar polgár legyen s ne ugy, mint a debreceni s a katholikus ultramontanok, első sorban felekezeti férfiak. Végül nem kell elfeledni a protestausoknak, mit ugy látszik, csaknem teljesen ignorálnak, hogy a kormány javaslata a középtanodák s jogakadémiák irányában semmi olyast nem követel, a mi az egyes tanintézetek fentart.óinak jogát csorbítaná, s egyedül csak olyan reformokat óhajt, melyeket a tudomány követelményeként s az iskolák felvirágzása érdekében követelnie kell. Ha a protestánsok óhajtják azt, hogy tanintézeteik nyilvánossági joggal bírjanak, ha követelik azt, hogy növendékeik az egyházi célokon kivül más téren is nyerjenek egykor hitelt és alkalmazást: akkor elengedhstlen kötelességük megtenni mindent, a mi által tanintézeteik felvirágzását elősegíthetik. S e reformokat lehetetlen el nem ismerniök, ha tudattal birnak iskoláik jelen nyomorult helyzetéről, s a tudomány jogos követeléséről. De ha el nem ismerik e reformok egy részének szükségességét, ha netalán túlságosnak látják a centralistikus irányt, mely az uj törvényjavaslat tervezői müvéből kitűnik, szólaljanak fel a tudomány nevében, és a tudomány bizonynyal meghallgatja s mérlegre veszi szavaikat, mig a felekezeti szempontból elősorolt kívánalmak előtt süket marad. A protestantismusnak s általában semminemű vallásfelekezetnek sem áll komoly érdekében, hogy külön középtanodák, vagy épen jogakadémiákat s egyetemeket tartson fenn. Az ezen tanodákra fordított összeg, még ha fedezni birná is azt a hivők áldozatkészsége, egyátalában nem áll arányban azon nyereséggel, melyet az egyház von belőle. Ezen iskolák főtárgya mindenkor a tudomány leend, azon tudomány, melynek, az egyházzal s annak tanaival semmi köze, sőt némi tekintetben ellenesei. Őseink felekezeti buzgalma kipótolni igyekezett a hiányokat e téren is, ma az állam már elismerte, hogy ily intézetekről gondoskodni kötelessége: hagyják ezt a felekezetek az államra. S hagyniok is kell, ha az önfentartás ösztöne eléggé képes öntudatra ébreszteni őket. A korszellem s a tudomány naponkint százakat s százakat von el azon bálványozó fiúi tisztelettől, melylyel egykor a felekezeti érdekek iránt viseltettek. Hasztalan az idők folyamát megállítani! A felekezeteknek, ha önmagokat fenn akarják tartani, le kell mondaniok ily luxus tárgyakról s concentrálni kell erejöket ott, hol annak törzse s központja van. A protestantismust a papok müveit egyénekhez méltó biztos helyzete, a segédlelkészek rabszolga helyzetéből kiemelése s mindenek felett csak az mentheti meg, ha a vallás eszméit a társadalmi életbe képesek átvinni, ha elég erővel s ügyességgel birnak a társadalmi téren nélkülözhetlenné tenni önmagokat még az előtt, hogy eljön a kor, midőn a nép nemcsak közönyös, de ellenséges indulattal fog viseltetni irántok. Az a protestáns ultramontan irány, mely még ezen téren is merev conservativismussal küzd az elavult jog érdekében, valóban halált hozand az igazi protestantismusra, mely az előretörő s folytonosan kutató lelki szabadságban áll. György Aladár. BELFÖLD. A n.-szalontai egyházmegye közgyűlése. Ápril 3-án tartotta a n.-szalontai egyházmegye közgyűlését Köte-Gyánban. Két közérdekű tárgya volt e gyűlésnek. Az egyik szellemileg, a másik anyagilag igen fontos. Ezeket köztudomásra juttatni kedves kötelességemnek ismerem. Még a mult évben Sarkadon tartott egyházmegyei közgyűlés megbízott három tanítót és egy lelkészt azzal, hogy készítsenek a legjobb népiskolai tankönyvekből rövid s célnak megfelelő kivonatokat, továbbá egy tantervet és leckerendet. A bizottság első feladatát ugy oldotta meg, hogy az eddig legjobbaknak ismert és elfogadott tankönyvekből kijelölte azon részeket, melyek egyik vagy másik osztályban egy vagy több félév alatt tanitandók. Hogy aztán az egyházmegye minden tanítója megtehesse saját könyvében ezen kijelöléseket, azaz hogy megtudhassa, hogy mennyi tanítandó a bizottság által felvett tankönyvekből: még ez évben szeptember hóban össze fognak jönni az egyházmegye négy legalkalmasabb pontján a tanitó urak, s ott a bizottság vezetése alatt fogják a kijelölést végrehajtani. Minthogy pedig tul van