Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-04-13 / 15. szám

is a közoktatás ügye ós a tanítók sorsa iránt nyilvánított, azt hiszem, hogy még ha az ékesszólás hatalmával rendelkezném is, sértést követnék el a ház ellen, ha szónoklás erejével akarnám önöket a néptanítók helyzetének javítására birni. Méltóztassanak tehát megengedni, hogy csak néhány szóval indokoljam azon törvényjavaslatot, melyet a r

néptanitók nyugdíjazásáról, ezek özvegyei, árvái gyámolitásáról benyújtani szerencsém volt, illetőleg, hogy kiemeljem azon főbb elveket, melyek ezen javaslat lényegét képezik. (Halljuk !) E javaslat szerint egy országos nyugdíjintézet vagy pénztár állíttassák fel, melyből minden nyilvános, akár községi, akár felekezeti iskola tanítójának rendes nyugdij, özvegyének és árváinak gyámpénz biztosíttassák. E nyugdíj-intézethez vagy pénztárhoz járuljanak maguk a tanítók először egyszer mindenkorra teendő befizetésekkel és másodszor évi befizetésekkel ; azontúl az iskola fentartók ós végre az állam. Előre jelezhetem, hogy a befizetés mennyisége lenne minden e

gyes elemi rendes tanító részéről egyszer mindenkorra 10 ft., azontúl évenkint 6 frt. s az iskola fentartók részéről mindegyik tanítóért éveukint szintén 6 frt. A kiadásoknak ezen befizetésekből nem telő része fedeztetnék az állam által. Ezen egyenlő és átlagos befizetésekért biztosíttatnék bárminemű tanítónak legkevesebb 150 frt. nyugdij (t. i. munkatehetetlensége esetére, mely minimalis összeg 10 évi szolgálat után évenkint növekednék, mígnem 30 évi szolgálat után segédtanítóknál és óvóknál 250, elemi rendes tanítóknál 300, felső nép- és polgári iskolai rendes tanítóknál 400 frtra emelkednék. Továbbá biztosíttatnék az özvegyeknek 120, árváknak 50—80 frt. évi gyámpénz. Ez volna a tervezet vázlata. Legyen szabad most még a javaslatnál felmerülhető egypár principialis kérdésre felelnem. Először is az volna kérdezhető, hogy a tanítók anyagi helyzetén miért nem előbb fizetéseik emelésével, hanem miért elsőben is nyugdij biztosításával óhajtok segíteni ? Több okokat elhallgatva egyszeiüen azért, mert ez minden tekintetben könnyebben eszközölhető, sokkal kevesebbe kerül az országnak és még is több gyakorlati hatást várok tőle, mint az oly mérvű fizetés-emeléstől, mely a jelen körülmények között a legnagyobb erőfeszítéssel is eszközölhető volna. Azt hiszem mioden jóravaló ember szivesebben szolgál csekélyebb fizetésért is azon biztosság érzetében, hogy tehetetlensége esetére róla és családjáról gondoskodva van. Második kérdés az, (Halljuk!) hogy miért kérem én a töivényjavaslatban az országos nyugdíjintézet felállítását. Yalyon nem lehetne s kellene-e e teher viselését a községek kötelességeül tekinteni s azokra róni ? Az én felfogásom szerint is a népiskolák fentartása első sorban a községek kötelessége, de természetesen csak azon pontig, a meddig ezen kötelességöket azok teljesíteni bírják és képesek. Saját népoktatási törvényünk is elismeri ezt azon rendeletével, hogy ahol és amennyiben a község saját erejéből nem képes fedezni iskolai szükségleteit, ott s annyiban az állampénztárból segélyeztetik. A nyugdíjazás pedig ilyen szükséglet. Tudtomra nincs is sehol a világon a községekre bizva (kötelezőleg) a tanítók nyugdíjazása. E teher legnagyobb részét viselik a községek Hollandban, ahol a nyugdij egy harmadát ők fizetik, de olyformán, hogy a kormánynak adnak róla kötelezvényt, azután a nyugdijat az állam fizeti, s az egy harmadot később a községeken behajtja. De Hollandban is ezt egyfelől a községek vagyonossága és jól rendezettsége, másfelől azon körülmény teszi lehetővé, hogy a nyilvános is kólák mind egyneműek , t. i. felekezeti jelleggel nem biró közös tanintézetek. Ámde nálunk, hol annyiféle jellegű s nemű iskola van, miként volna p. o. fizettethető azon tanitó nyugdija, ki 25—30 éven keresztül 7—8 községben, 3—4 vármegyében, 2—3 püspökségben, majd felekezeti, majd községi iskolában szolgált, s tán ott válik munkaképtelenné, hol csak 3—4 évig működött. Yalyon ki fizesse nyugdiját? Azon község fizessen-e 30 évi szolgálat után járó nyugdijt, ahol alig 3—4 évig szolgált? Ez roppant igaztalanság lenne. Vagy pedig repartiáltassék mindazon községekre, a hol az illető alkalmazva volt ? ezek talán 4—5 különböző megyében s püspökség alatt vannak, miként s kinek lehetne tőlük behajtani ? Ezen okoknál fogva én lehetetlennek tartom, hogy a nyugdíjazás kizárólag a község kötelességévé tétessék ; de igazságosnak és méltányosnak tartom, hogy az iskolafentartók is tehetségük szerint járuljanak a nyugdíjazáshoz s törvényjavaslatomban erre módot is ajánlok. Fontos kérdés még az, hogy valyon nem jönne-e ellenkezésbe a törvényhozás a már törvényben kifejezett elvvel, akkor, ha most egy oly intézetet állítana fel, a melyből a felekezeti tanítók is nyugdíjban részesülnének. Én azt hiszem, hogy nem, mert népoktatási törvényünk is bár kimondja, hogy a községi vagyonból csak községi tanintézetek tartathatnak fen, ós az állampénztárból is csak a felekezeti jelleggel nem biró intézetek számára adható segély, mégis bizonyos esetekben megengedi a törvény, hogy a községi vagyon is fordíttassák felekezeti iskolák fentartására, t. i. akkor, ha ott községi iskola nincs, és ha ekként azt az oktatás érdeke kívánja s oly módon, hogy ezen segélyezés ne akadályozza a községi iskola létrejöttét. Továbbá az állam-költségvetésben is a törvényhozás évenkint szokott bizonyos összegeket megszavazni tanítók segélyezésére s pedig ugy, hogy abból felekezeti iskolák tanítói is részesittessenek. Ebből tehát azt látom, hogy a törvényhozás a felekezeti tanítók ós iskolák fentartását ily közvagyonból is megengedi ott, a hol azt a közoktatás érdeke kívánja, a hol az által a községi tanintézetek fentartásának és "szaporításának elvét nem sérti, s a hol jövendőre nem praejudicál. Azt hiszem, hogy az összes tanítóknak az állam hozzájárulásával való nyugdíjazása minden kellékeknek megfelel. A közoktatás érdeke kívánja, hogy ne csak a 750 községi, hanem a mintegy 12 ezer felekezeti népiskola tanítóiról is lehetőleg gondoskodjunk j a jövendőnek sem praejudicál