Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-04-13 / 15. szám

akaratú, de igazságos ás szakértő bírálatban részesül. Nem akarok levonni senki érdeméből ós szónoki értékéből, de ne nehezteljenek rám tiszttársaim, ha ki kell mondanom, hogy a legtöbb esetben egyszerű hallgatóinknak beszélünk csupán, s arra, hogy valaki még . szónoki tanulmány. céljából is hallgat, vajmi keveset adunk ; sőt többet mondok: a legtöbb legátus nem is hallgathatja meg lelkészének előadását, mert más filialis egyházban kell akkor papolnia, vagy ha ünnepe eléggé kényelmes s nem „futos," igen sok lelkész, - ugy is eleget járván a templomba más alkalommal, — meg sem hallgatja őt. Hogy a második képző alkalom, a jóakaratú ós igazságos birálat a legátusra nézve mindkét esetben elmarad, annak épen ezen ok miatt el kell maradnia, azt hiszem, nem szükséges bizonyítanom. Sőt ha meghallgatjuk is, amint kell, legátusunkat, van bennünk annyi magunk iráöti szeretet, hogy a birálgatás, a hibák szemrehányásának nem szivesen fogadott, mindig bizonyos nehezteléssel járó munkájába nem bocsátkozunk. Csak valljuk meg szépen egymás között, hogy ilyen irányú birálgatásra egyikünk sem szivesen vállalkozott s azt nem is sokszor gyakorolta. Oly hiba ez nálunk, amelynek van kimentő alapja. A legátus „segíteni" jő rajtunk, ő „hivataltársunk" nekünk, legalább arra a rövid időre; hiányzik az a viszony, mely az igazságos birálat genirozó oldalát biráló ós birált részére eltakarja, annak élét letöri. És én a legationak, csak azért, mert ez irányban positiv haszna nincs, mert szónoki képző erővel nembir, még nem volnék ellensége. De küzdök ellene azért, mert határozottan ront. Megmondom miért. A szónoki gyakorláshoz, hogy az csak némileg is képző legyen, kellő nyugodtság, a gyakorló által reá fordított kellő gond s öntudatosság szükséges. De hát papolhat-e a legátus kellő nyugodtsággal, gonddal, maga-magát is figyelemmel kísérő ós tanulmányozó öntudatossággal akkor, mikor futnia kell egyik templomból a másikba, aminek aztán az a következménye szóuoki fejlés tekintetében, hogy ő már ezen korból megszokja az egyházi szónoklást könnyű, hamar és felületes munkának tekinteni; megszokja isten igéjével játszani, nemcsak, hanem felületes, szeleburdi lesz modorában, ami bizonyára minden egyéb, csak nem „szónoki routin." A második ok, ós ezt kérem komolyan meggondolni, következő. Efóle szónoki kisérlettételeket megengedni, a templomi szószéket, hol komoly életkérdéseket kell megoldanunk; hol vallást ós erkölcsöt kell prédikálnunk; hol egy egész nemzedék sorsa és boldogsága felett Ítélünk s keressük annak eszközeit, tehát amely hely felé mindenki komoly várakozással s kielégítést kereső igényekkel fordul, a szónoki ferdeségek köszörükövávé tenni, azt a gyarlóságok, a szárnypróbálgatások versenyterévé alacsonyítani, rajta fizetés mellett szónoki futtatásokat rendezni, a legnagyobb merénylet az isteni tisztelet komolyságával s különösen protestánsellenes akkor, mikor isteni tiszteletünkben a fő, az értékes épen az igehirdetés, nemcsak, haneni kétszeres bün azért, mert ilyen próbálgatásokra épen a legkomolyabb s legbecsesebb alkalmakat engedjük át; legátusokkal az ünnepek alatt prédikáltatunk s ily módon szándékosan rontjuk az ünnepek hatását, a benne megünnepelt emlékek vagy vallás-erkölcsi eszmék nagyszerűségét s lélekre ható erejét. Visszataszító, természetellenes az, ha a gyermek nagy követ kezd el hengeríteni; visszataszító, természetellenes az, ha gyermek akar adni komoly utasításokat az életben s a tapasztalatokban megőszült öregnek; sőt, mert litániájában, betanult mondókájában benue van, még meg is leckézteti őt; visszataszító, természetellenes az a nagy trombita a kis legátusok szájában, az az erős eledel annak kezéből nyújtva, kinek magának még tejre van szüksége: vigyázzunk azért, hogy mindez romlásunkra ne legyen!! Isteni tiszteletünk, egyszerű liturgiái berendezkedésünk miatt, ugy sem hat ós hathat ugy a kedélyre, mint kellene ; egyedüli ereje még abban áll, hogy benne az ész találhat maga számára táplálatot; ha ezt is elhanyagoljuk, mit adunk majd azoknak, kik kenyér után kiáltanak! ? Aztán sokszor panaszkodunk, hogy a lelkészi hivatalnak nincsen tekintélye ; hogy a nép nem méltányolja kellően e hosszas és nehéz előkészületekkel járó foglalkozást. Az, hogy olyan fiatal legátusok, olyan könnyű szerrel elvégezhetik épen a legnagyobb alkalommal a szolgálatot, nem mutatja ám a nép előtt, hogy e pálya olyan hosszas és nehéz lenne; hogy az ez irányú munkásság valami különös elismerést érdemelne. Azt akartam mondani, hogy a legátusokkal való papoltatás nemcsak az isteni tisztelet komolyságát, hanem a lelkészi hivatal tekintélyét, sezenhivatal iránti méltán megérdemelt elismerést is csökkenti.