Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1873-02-16 / 7. szám

III. Mit mondjak, mit ne mondjak az uj (keresztyén) vallás mythologiájáról ? Hányan, s hányfólekóp értelmezik és rajzolják Jézus életét, csodatetteit; az ó és uj szövetségnek egymáshoz való viszonyát. Elismerem, liogy e téren nehéz eligazodni, s hogy sokan eltévedtek, s fognak még eltévedni: mert csekély nézetem szerint, legtöbben összezavarják a költőileg igazat a valódisággal; a mithikust a prózai elemekkel. Minden uj vallásfelekezetet jellemez az őszinte lelkesedés, a miben aztán a képzeletnek nagy szerepe, kiváló része van. A keresztyénség lelkesedésteljes kora megfelelő az emberi szellem első, azaz hivő fokának. A keresztyének telidestele vannak hittel ; hisznek mindenek fölött Krisztusban és az ő nemsokára leendő eljövetelében aQovoía). Ez a rendkívüli ember, a ki a római nemzet politikai realizmusa fölé állítja az ideális istenországot, azon istennek országát, aki egy ós mindeneknek szerető atyja: természetes, hogy mind a római, mind a zsidó vallással ellenkezésbe jött. A zsidó papság ellene volt, inert aki a hebraismusra azt mondja a kereszthez menő uton: „ha a zöld fával ez történik, mi lesz majd a kiszáradtnak sorsa", lehete-e a papság annak barátja ? A papság diplomatikus eljárásán, a nagy reformer elleni támadáson és annak kimenetelón nincs okunk boszankodni. Hason esetben, minden más papság ezt teve vala s ezt tenné ma is. „Der Jude wird verbrannt", „Égesd meg az eretneket !", mondja Lessing főpapja („Náthánkban), Kajafás, Torquemada ós Calvin testvórileg belenyugosznak, s szivökből aláírják a mai kor Kajafásai és kis Calvinjai a türelmetlenségnek ezt a dogmáját. Jézus életének nevezetesebb mozzanatait első követői a messianistikus hit befolyása alatt, csudálatos költői varázszsal vonták be. Az első keresztyének benne királyt ós prófétát láttak; s mig főpapi tisztét a múltba tették, világuralmi méltóságát a legközelebbi jövőtől várták. Az ő elmúlt földi életének megalázottságára, az ő visszajövetele dicsőségének kellett következni. A legenda főbb mozzanatai ezek : „a) Jézussal, a keresztség alkalmával közöltetik a szentlélek, ami őt kettős hivatalára felszenteli, b) a feltámadás, c) a mennybemenetel, mint a messiási méltóságra emelkedés symbolja; d) a visszajövetel (jta^ovala), amit később, elmaradása miatt k é p e s 1 e g fogtak fel. Ezekhez járul később Pál apostol symbolikus tana az áldozati bárányról, ami később a megváltás dogmájává nőtte ki magát. A mondottakhoz kapcsolva az ó szövetségi mytliologiát, előttünk áll a kezdetleges keresztyén mythikus világnózlet, mely nem fogalmakban gondolkodik, hanem hogy ugy szóljunk nózletekben és symbolokban érez, s mint olyan, a vallás tárgyait mithoszokkal házasítja össze, s őszintén hiszi és vallja a teremtés, a kijelentés, az istennel kötött szövetség, az utolsó ítéletről, a Messiás s az isten fiáról stb. szóló mithuszokat, melyekben az eszme egy időben történt cselekvény alakjában van előadva. Közelebbről pedig a feltámadás, a mennybemenetel és paruzia egy költői és aeszthetikai jelentőségű mithuszkört képeznek, melyek Jézus életének néhány történelmileg fennmaradt vonásához sorakoznak. Igazság és költészet, mult ós jövő, ég és íöld mólyelműen ölelkeznek ós szövődnek egymásba a mithuszokban. És ez teljesen elegendő volt a keresztyénség gyermekkorában. Az elbeszólt ós kicifrázott tényeket mindenki hitte, mint olyanokat. De amint a szellemi fejlődés előhaladt, a tartalom ós alak gyermekes volta mindinkább előtűnik. Ami hajdan áldás volt, átokká, azaz a haladás akadályává lesz. Ez a következmény, mondja helyesen Steinthal (Mythos und Religion 27. 1.), ha a természetileg örök vallás, maradandó alakhoz köti magát. Ekkor áll be a vallásos, vagy helyesebben, az egyházi megújhodás (re-* naissance) kora. De móg mindig kevesen jutnak el a szellemi érettségnek azon fokára, melyet az eszmék kritikai felfogása ós a dolgok positiv értelmének kutatása jellemez. S ha ezen kevesek a legbensőbb meggyőződés őszinteségével ós a legjobb hiszemü használni akarással a pseudo-hittárgyakról a fátylat levonják; s ha a hit sekélyes medrének vizét eredeti ágyába terelik: a szabályozás miatt, a régi meder symbolumainak iszapjában megfenekletteknek panasza ós jajveszékelése igen természetes tünemény. Mig ezek csekély mennyiségű éltető azaz tengető vizöket elveszítették, a vallás folyama tömérdeket nyert in-# tenzitásban és jelentőségben. A symbolumok megkérgesedő iszapja hovatovább mind kinzóbban hat a haladni ós reformálni nem akaró áldozatokra, innen azoknak keserű jajgatása, anathemája és szitkozódása. Hányan vannak továbbá, akik csak fóllábbal állottak bele a megváltozott vallásos hit Jordánjába, vagy száraz lábbal állanak a parton s tekintenek ke-13*