Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-02-10 / 6. szám

K. ur legnyomósabb érveit, melyeket egy külön helyesírás tan szükségtelen volta mellett felhozhatott, öszpontositva látjuk a következő dilemmában. „Ott van a nyelvtan, mely vagy teljes, vagy nem. Ha teljes az, mellőzhetlenül elő kell adni a hang- (illetőleg betű-) tanban a betűk, a szótanban a szók, a mondattanban pedig az Írásjelek helyesírásának s illetőleg alkalmazásának szabályait: ellenben, ha nem teljes, vágy nem jó ,a nyelvtan, összeírhatjuk a helyes-irási szabályoknak egész kodekszét, s még sem fogja azokat a tanuló sem megérteni, sem utólagosan eltanulni." Mi nézeteinket ez irányban tüzetesen kifejtők helyesirástanunk 5. és 6. oldalain. Itt, e helyütt is szólanánk a tárgyhoz, ha nem találkoznánk K. ur részéről egy oly felfogással, melylyel egyet teljességgel nem érthetünk. K. ur azt állítja, hogy csak azon nyelvtan jó, a mely teljes. Avagy mit jelentsenek K. ur ezen szavai: „h a nem teljes vagy nem jó a nyelvta n." Itt nem állit össze a „v a g y," mint szétválasztó kötsz ó, két ellentétes fogalmat, hanem két eset között szabad választást jelöl. Szeretnők megtudni : melyek azon magyar nyelvtanok, a melyek teljesek, s következőleg jók is? Egész naivsággal bevalljuk, hogy mi azokat a nyelvtanokat, melyeket ez epitheton: „teljes" megilletne, nem ismerjük. K. ur szerint a nyelvtudományi tankönyvek (gyanithatólag a tudományok többi ágait is előadó tankönyvek) jósága fölött egyedül azok teljessége határoz. Valóban különös állítás ! Nem alaposabbak a bírálat azon passusai sem, melyek egy helyesirástan szükséges voltát meg nem nevezett tekintélyekre való hivatkozással tagadják. Miután nem csekély önérzettel proklamálja K. ur, hogy ő alkalmasint már több nyelvtant átlapozott, mint mennyire mi hivatkoztunk előszónkban, azt veti szemünkre, hogy a nyelvtanítók között rajtunk kivül egy sincs, a ki a nyelvtani és helyesírási területeket absolute megkülönböztesse. Előszónkban nem egyszer hangsúlyoztuk, hogy a helyesirástan, része a nyelvtudománynak. Nem gondoljuk, hogy K. uron kivül lenne intelligens ember széles e hazában, a ki a nyelvtudománynak „ortográfia" vagy „helyesírás" név alatt ismeretes részét magával a nyelvtudománnyal azonosítaná! A helyesirástan önállóságának lehetősége mellett tehát érveket hozni fel nem látjuk szükségesnek. De, ha szükségesnek látnók is, nem kellene elnémulnunk, midőn tapasztalnunk kell, hogy K. ur azon sok nyelvtanból, melyeket átlapozott, azt tanulta meg, hogy „nyelvtan" és „nyelvtudomány" — azonos fogalmak!? Minő fogalma van aztán K. urnák a nyelvtanról, azt már fennebb láttuk. Sajátságosan jellemző még az is, hogy azon ember, ki egy helyütt az ortográfiának, mint önálló tannak létezését kétségbe vonja, ugyanazon iratban más helyütt nem röstelli kimondani, hogy a németek az ortográfiák „özönével" bírnak! K. ur szerint hát nemcsak mi vagyunk, a kik tévedtünk, midőn ortográfiát irtunk: ily tévedt emberek a németeknél özönével vannak! De nincsenek-e a franciáknál, angoloknál ? . . . Merjük állítani, hogy még az oroszoknál is akadhatna K. ur ily tévedt emberre; pedig az orosz ortográfia ez idő szerint még phanatikai. A másik szempontot, a melyből K. ur könyvünket bírálat alá veszi, azon kérdés képezi: megfelel-e a szükségnek? — A bírálat ide vonatkozó állításaiból már egész bizonyossággal ki lehet venni, hogy a könyvnek nincs fényoldala, hogy a könyv hasznavehetlen. Minő alapokon? látni fogjuk. Legelébb is azon gyanúval lép fel K. ur, hogy a szakaszok címeit kölcsönöztük, és pedig az I. II. és III. szakaszok cimeit Szvorényitól, a IV. szakasz címét akármelyik nyelvszaki műből. Hogy a szakaszok cimeit nem mi találtuk fel, azt egész nyíltsággal bevalljuk ; de azt, hogy Szvorényitól kölcsönöztük volna, határozottan visszautasítjuk. Honnan kölcsönöztük I. szakaszunk címét ? megtalálja bíráló ur helyesirástanunk 8-dik oldalán. Ugy látszik, hogy nyelv-kritikus ur figyelmét még nem kelték fel az akadémia kiadványai! Különben megmagyarázhatatlan dolog, hogy K. ur e szókat: „művelt nyelvszokás", csak egyedül Szvorényiban véli feltalálhatónak ! Mi valóban csak hosszas lapozgatás után akadtunk Szvorényiban a kérdéses szókra. Nem ugyan a K. ur által megnevezett 29. lapon; ott azoknak semmi nyoma, — hanem a 361. és 363. oldalokon. A II. szakasz cimére már több joggal foghatja rá K. ur, hogy Szvorényiból van kölcsönözve. Szvorényi a szók elemeire valóban nagy súlyt fektet nyelvszaki dolgozataiban. Csodálkoznunk kell azonban, hogy K. ur, a ki már annyi nyelvtant átnézett, második szakaszunk cimét is egyedül Sz.-ban látta! A III. szakasz cimét legjobb akaratunk mellett sem birtuk Szvorényiban fölfedezni! Kérjük tehát bíráló urat, méltóztassék megnevezni azon oldalt Szvorényiban, a hol kérdéses szakaszunk cime föltalálható lenne ! A szakaszok cimei csak semmikép meg nem nyerhették biráló ur tetszését! „A szakaszok cimeit illetőleg — folytatja K. ur — szerző figyelmeztet, hogy azok puszta cimekül tekintendők. Miért? Nem szükség a szakasz-cimnek a szakasz tartalmával szoros öszhangban lennie ?" Az „Előszó" azon része, melyre biráló ur gyanúsítását alapitá, igy hangzik : „Helyesírásunk alapelveit csak a tan-anyag beosztásánál tartók szemünk előtt : a rendszer megválasztásánál teljesen függetleneknek tekintők magunkat tőlök. Mi rendszerünket a fokozatosságra alapítók, a fokozatosság alapján állitánk fel négy szakaszt : tehát a szakaszok föliratai is egyszerűen csak szakaszcímeknek tekintendők." Ki olvashatja ki innen azt, a mit K. ur kiolvasott ? Avagy tán K. ur érvekkel bizonyította be, hogy a szakaszok cimei nincsenek öszhangban a szakaszok tartalmával? Távolról sem; az okadatolást K. ur nem tartja szükségesnek. De K. ur még azzal sem törődik semmit, hogy bár legalább saját magához legyen következetes! Kell-e erre kiáltóbb bizonyság, mint a következő beszéd: „E körül-