Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1872-08-17 / 33. szám
értelemben, ránk nézve, általában egy hitvallás sem létezik t. i. a szabályozó hitcikkek értelmében (30 és 84.) Ellenben a vallásos öntudatra nézve az egyesítő szellemi közös birtoknak más alakulása szükséges. Nevezetesen, ha az egyesítés ezentúl az elméleti részhez közvetlenül nem tartozhatik, máshol keresendő, nevezetesen a gyakorlatiban, a célokban, melyek az összes egyházi cselekményt, legyen az egyesé, vagy az egészé, feltételezik és határozzák (35.) A gyakorlati eszmék felállításánál egy kötelező formáról többé szó sem lehet. (43.) Egy ily hitvallásnak törvényszerű jelentőségéről jogi értelemben, egyáltalában nem szólhatunk, miután azt, hogy a ker. hit mily alakban nyilvánuljon, nem határozza meg, hanem ez, az egyházi közösségen belől, egészen a lelkiismeret és szabad fejlődés dolga. Az egyedüli helyes út, melyen a ker. egyház egy positiv egyházi egyesülés égető szükségének kielégítéséhez juthat, a szabad társulás, nem pedig az egyházi törvényhatóság. Az uj lobogót előbb egyeseknek kell felemelni, szabad egyesületeknek megragadni, mielőtt egy általános mozgalom következnék be, mely egyházi elfogadást létesít, s a nyilvános elfogadás nem lehet más, mint egy nyilvános ténynek, az általánossá lett érvényesülésnek elismerése. Nem egy megfelelő forma nyerése, hanem a megismert gyakorlati eszméknek egész terjedelmökben és minden következményeikben való öntudatos érvényesülése az, a mi e tekintetben tukjdonképeni feladata a szabad egyesületeknek. A megfelelő kifejezés csak egy egyházi átalakulás processusának gyümölcse lehet. A siker lehetősége, sőt bizonyos volta abban rejlik, hogy: 1) az összes egyház fejlődése állította fel ezen feladatunkat, hogy 2) seuimi ujat nem keres, hanem a maradandó keresztyénit, a keresztyén gondolkozás alaptörvényét fejti ki a maga tisztaságában, hogy 3) a keresztyénség öneszmélésének e kikerülhetetlen ténye a protestantismuson belől már jórészben végrehajtatott, s további végrehajtása történelmileg valóban előkészíttetett, annyira, hogy ama pessimistikus, kétségbeesett állítást, miszerént az az újkor egy hitvallás felállítására nem alkalmas, egyáltalán nem oszthatjuk, s csak azt engedjük meg, hogy korunk egy hitvallás teremtésére a régi modorban teljesen alkalmatlan ; de nem is használhatna neki, mert uj és magasztosabb feladatnak néz elébe. (48.) Hátra van még, hogy méltányoljuk ama kiváló érdemet, melyet Spáth a hitvallás kérdésének felelevenítésénél az által szerzett magának, hogy többek felszólalására ama felhívásnak, hogy : az általa kifejtett gondolatoknak tartalmát egy rövid, szabatos és könnyen felfogható formába foglalja — a Schenkel által szerkesztett „Allgemeine kirchliche Zeitschrift" 4-ik füzetében teljes készséggel eleget tőn. Semmi esetre sem könnyű, de annál elismerésreméltóbb „javaslatokkal állani elő, melyekről jóllehet meg vagyunk győződve, hogy egészséges, termékeny magot rejtenek magokban, de az alak tekintetében mindenesetre igen hiányosak." Annálinkább örülünk, hogy t. szerző kötelezve érzé magát, a gyakorlati eszméket, melyekről tételeiben szó volt, megnevezni és felmutatni, mennyiben alkalmasok arra, hogy korunk uj hitvallásának tartalmát alkossák. Hitformábau közli, és e mellett megjegyzi,^hogy a könnyen felismerhető párhuzam az apostoli hitformával semmi esetre sem szándékosan és mesterkélten készített, hanem magáből fejlődő. — Hitformája a következő: I. Mi valljuk, hogy lelki életüuk legfontosabb követelménye istent keresni, és legfőbb feladatunk vele a szeretetben a legbensőbb egyesülésre törekedni. Ennélfogva minden oly gondolkodást és cselekvésmódot kárhoztatunk, mely, midőn az emberi lélek e legfőbb szükségével ellentétbe jő, a vallásosságnak ált ős a keresztyénséggel össze nem egyeztethető. II. Mi \álljuk, hogy az összes emberi nemnek szüksége van a megváltásra, t. i. az istentől rendelt, természet szerint mint történelmileg lehetséges ós közvetített, de akaratunk szabad elhatározása általi legyőzésére a rosznak. Ennélfogva minden oly gondolkodást- ós cselekvésmódot kárhoztatunk, mely a helyett, hogy a roszat legyőzné, azt tagadja, valamint mindent, mi az erkölcsi küzdelmet téves vélemények és eszközök által meggyengiti vagy elkerüli. III. Mi valljuk, hogy az embernek mint egyednek, és az emberiségnek mint egésznek, minden oldalú tökéletesedése az istentől élőnkbe kitűzött erkölcsi és vallásos cél, melyre közreműködni sajátképeni életcélunknak ismerjük, és a mely egyszers-