Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-06-15 / 24. szám

tettemben könnyelmű vétkes következetlenséget fedez fel, ugy hogy bizton hiszem, hogy ha ma látna, következetlenséggel vádolna azért is, mórt viselek én ma őszbe borult szakáit, mikor az még utolsó találkozásunkkor is tiszta fekete volt. Avagy különb logica van-e ebben a vádban, hogy mert én a Bachkormány alatt országos érdekű dolgokban is az absolutizmus alkotta törvények ellenében az egyház öntörvényhozási jogát hangsúlyoztam, ma pedig hasonló esetekben a hazai alkotmányos törvén y n y e 1 szemben olyasmit bűnnek tartok, tehát magammal következetlen, köpeny forgató %agyok. Uram ments meg oly embertől, ki mindent csak szenvedélye szemüvegén keresztül nézvén, semmit igaz volta szerint nem lát. Transvolat in medio posita, et fugientia captat. Vádaskodási rohamában Révész ur ugy tudja, hogy még 1859-ben is, „midőn a hirhedt pátens megjelentével ütött egy kis próbáitatásnak órája", ón ama szent ügynek is, ha nem épen árulója, mindenesetre botrányos eompromittálója voltam, amennyiben lapomnak szeptember 20-iki számában oly kifejezést használtam, amely ellen ő neki rögtön protestálni kellett, protestált is, de én nyilatkozatát zsebre dugtam. Ha a nyavalyás hiúság ós a vad szenvedély Révész lelkében irányomban a méltányosság utolsó szikraját is el nem fojtja, lehetetlenség lett volna meg nem gondolnia, hogy az iró akkor időben nem mondhatta mindég azt, amit akart mondani, s a szerkesztő nem adta ki, amit szeretett volna kiadni, hanem a mit a censura megengedett. —4

Csak a vak nem látja, hogy ama hallatlan botrányos tétel okos elasticitásával csupán oda bigyesztett etiquette volt, mely egyedül tette lehetővé ama cikknek, amely akkor sok csüggedező kebelbe lelket öiitött, megjelenését s épen ennélfogva Révésznek az ellen beküldött prostetatiójának kiadatása merő impossibilitas volt. Nehéz idő vonult el akkor az ón vállaim felett és okvetlen még nehezebb következett volna rám, ha a részint esendháboritási, részint felségsértési, ellenem folyamatban volt négy rendbeli pörben Ítélethozatalra kerül a dolog, s ha a május 10-iki nyiltparancs az egész tragicomoediának véget nem vet. De azért mind ama folytonos szenvedések, amiken ón keresztülmentem, semmisek, ahoz képest, hogy Révész, a nagy vitéz férfi egyszer (s jegyezzük meg, akkor is velem együtt, de ezt ő természetesen elhallgatja, miután praetor minicna non curat) állott a budai, & egyszer a nagyváradi törvényszók előtt. Jó Isten ! mi ez ahoz kópest, amin nekem akkor időben minden héten át kellett esnem. Restelli az ember ilyenek emlegetését, de hiába ! az a hallatlan indiscretio, melylyel a puritán nagy férfi a legkényesebb dolgokat is a nyilvánosság elé hurcolta, kényszeríti az embert, ha az illem sértésével is becsülete mentésére a dolgokat maguk valóságában felmutatni. Máskép is keserves dolog Révész úrral vitatkozni, miután ő határtalan önteltségénél fo^va mindég önmaga körül forog, ós kérdéseinkre soha nem felel, ellenben felel olyanokra, melyeket senki tőle nem kérdezett, általában kérdésbe nem is tett. Mikor ón „Kinek van igaza" cimü cikkemben azt kérdem Révész úrtól, hogy miután nyilvános működésem egész ideje alatt folytonosan Krisztus vallását vallottam ós hirdettem, s erre nézve több rendbeli nyilatkozatomat felhordtam — miért cimez mégis nihilistának, communistának, hitetlennek ? s ezt vétóm utánna: „A debreceni orákulum szerint tehát azt vallani, amit a Jézus vallott, nihilismus, szeretetet sürgetni, amint Jézus sürgette, communismus, s nem hinni a középkor sületlensógeibe, hitetlenség." Erre Révésznek más felelete nincsen, mint az, hogy „szomorú dolog, midőn az ember dühödt kétségbeesés ében nevetségessé teszi magát" ; továbbá „ily önfeledkezósekre nálunk, magyar reformátusoknál férfiak között épen nem, hanem csak gyermekek ós némely alsóbb rendű asszonyok közt van ritka példa." — Ez aztán férfias, puritán felelet egy igazságos kérdésre ! — Szomorú dolog igen is, ha mive^t ember pöífeszkedésében annyira megy, hogy minden iliedelemtől megfeledkezve, gorombáskodik, mint egy kocsis, ós össze vissza beszól, mintha esze sem volna helyén. Avagy kérdem, van-e Révészen kivül a föld kerekségén ember, ki az idézett sorokból ki tudna olyasmit olvasni, mi az irónak dühödt kétségbees ó sóre mutatna, és mi felett is lett volna az a dühödt kétségbeesés? ezfcóp oly kevéssé tudom, mint azt, mi van gyermekeknek ós némely alsóbb rendű aszszonyoknak való abban az ón nagyon is igazolt kérdésemben. De hiába, ón e kérdésben Révészt enyelegve debreceni orákulumnak nevezem, sez olypiaculum, amiért ő, az óriás oly törpe iránt mint én a legvadabbra is fel van jogosítva. Él is aztán azzal a joggal derűre borura ugy, mintha a közönség,