Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-06-15 / 24. szám

mely sujt, oly leplezetlenül, mint azt, mely emel. *) Mért is kellene az igazságnak burkolóznia, hogy az élet lehelletével nem érintkezve, használatlan hervadjon el ? — Nem is vonja többé a kri tika szókimondó jogát senki más kétségbe, mint épen csak azok, kik a világtól való elzárkózottságuk folytán kifejlett önistenitési mamájukban véleményüktől való minden eltérést felségsértésnek néznek, s magokat a legszélsőbbre is feljogositva lenni hiszik, mihelyt valaki olyasmit talál nyilvánítani, mi az <V muzeurni bölcseségüktől elüt, s erre épen Révész ur szolgáltatja a legeclatánsabb példát, amennyiben, hogy csak egyet említsek, az ón absolut semmiségemről szóló meggyőződése is, mint sok más, ugy nevezett meggyőződése, szorosan azon időponttól keltezendő, midőn Szilágyi Ferenc ur Kálvin életét ismertető ós lapomban megjelent bírálatában kimerészelte mondani azt, hogy Révésznek Servet megégetésére nézve nyilvánított nézete ellen nyomós históriai okok szólanak. Azóta a férfias puritán Révész lapomban, melynek elébb munkás dolgozótársa volt, piszoknál egyebet nem lát, ós szükségesnek tartotta egy uj prot. lap alapítását, mely a „Magyar Állam" szűzies mo*) Hazánkban az ilyen Macaulay-féle bírálat aligha találna kegyelmet ; nekünk jobban tetszik, ba pajtáskodásból egymást agyon dicsérjük, vagy ha ugy bírálunk, hogy szerzőnek is a közönségnek is szemükbe port hinthetünk. Ha valamely müvet részleteiben haszontalannak találunk, feldicsérjük nagyjában, vagy megfordítva, igy a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad ; szolgálunk az igazságnak, de ugy, hogy a hazugság is kedvét találja dolgunkban. Legközelebb Kámory bibliafordításáról jelent meg egy kimerítő bírálat a Figyelmezőben. A nagy gonddal irt szép dolgozat két részből áll. A bevezetésben bíráló a bibliakritikában való alapos jártasságát mutatja be; a bírálandó^ könyvről itt alig van szó. Azután a zsidókhoz irt levél néhány fejezetét veszi szövegitészeti szempontból bonckés alá, s oly tudományos kérdéseket feszeget, melyekről Kámory, primitív programmjai után ítélve, azt sem tudja mi fán teremnek. — Végre a második részt e szavakkal vezeti be : Venio nunc ad pessimum! s aztán közöl Kámory fordításából, melylyel ugy látszik tüzetesen foglalkozott, bolondnál bolondabb oly mutatványokat, melyekhez képest az általam a Szemlében bemutatottak isteneseknek mondhatók. S ennek dacára, s tekintetbe nem véve azt, hogy a programmokban s az utószóban Kámory magát olyannak mutatta be, ki egy egyszerű mondatot nem képes értelmesen fogalmazni, s tekintetbe nem véve legközelebbi polemizálását, mely az embert szánalomra méltónak és komoly szellemi munkára mindenképen alkalmatlatlannak mutatja, még is szóról szóra ezt irja: „Kámory ur rendkívül használható tagja lenne tanulmányai s szorgalmánál fogva egy bibliai forditó bizottságnak azon feltétel alatt, hogy nem ő veszi kezébe a tollat." Ez épen olyan mintha valakit kitünŐ ügyes szabónak mondanánk, feltéve hogy soha ollót és varrótűt kezébe nem vesz. — íme a birálatnak azon módja, melyhez én nem értek, de mely ugy látszik nálunk inkább kelendő B. M. dórát és nyelvezetét követve, a puritán kálvinista szellemnek jobban megfeleljen. Ma már a „Figyelmező" harmadfél évfolyama előttünk fekszik, s nem nehéz a két lap között összehasonlító párhuzamot vonni, s én bátran szólítom fel a „Figyelmező" férfias puritán szerkesztőjét, mutasson nekem lapomnak közel 15 évi folyamaiban csak egyetlen egy olyan illetlenséget, aminőktől az ő ellenem és a Prot. egylet ellen irt polémiái hemzsegnek, mutassa meg, mikor hurcoltam én a privát élet szentélyébe tartozó dolgokat a uagy közönség elibe, mint ő tett, mikor támadtam meg bárkit is polgári jellemében, születése miatt vagy egyéb olyanokban, amikhez a közönségnek köze nincsen ? — A legkíméletlenebb, amit valaha írtam, kétségkívül a Szeremley dogmatikájáról irt bírálatom ; elmondtam s megmutattam abban, hogy Szeremley Grábor rosz író, hogy eszejárása zavaros, nyelvezete, előadása érthetetlen stb.; de privát életét nemcsak hogy meg nem támadjtam, sőt jegyzetben világosan kifejeztem, hogy mind azon éles ítéleteknek az emberhez semmi közük, s ő azért mert rosz író, nem szűnik meg tiszteletre méltó, derék ember lenni. Megmondtam Révészről is, hogy szellemileg sülyedt, miután, amint Kovács Albert collegám nem okoskodva, hanem Révész ur saját szavaiból megmutatta, a mai Révész, mint iró, valóságos ellenlábasa azon iró Révésznek, ki 10 évvel ezelőtt bátran lobogtatta a szabad eszmék zászlóját. De soha egy szóval sem bántottam Révészt, mint embert, s pirulnék magam előtt, ha pl. hánytorgatott bátor vitézkedései ellenében felhoznám, hogy míg én 1848 — 49-ben mint honvéd szolgáltam a haza ügyét, addig Révész, az athleta testalkatú fiatal ember a haza legválságosabb napjait a debreceni bibliothekában töltötte, — mondom pirulnék az ilyenek hánytorgatásáért, mert bizony az ón honvédkapitányi vitézkedésem is a magyar hadseregnél, nem a kard, hanem a toll forgatására szorítkozott. Ámde ily természetűek mind azon áradozó gyarlóságok, melyekkel Révész ur két hosszú cikken át azt iparkodik bebizonyítani, hogy ő mennyivel különb legény Ballaginál. De hát ki vitatta, hogy nem az ? Kinek jutott eszébe Révész ur személyes értékét Ballagival összehasonlítva mérlegelni ? S hagyján, ha magát óriásnak bemutatandó, engem nolle velle kellett törpének oda állítani; de akkor mire való volt annak a törpének oly dühvel neki rontani ?