Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-01-13 / 2. szám

lat; csak ezt volt szives a „13. P. K." szerkesztősége a 21. számban közölni. Hasonló bátorsággal, mondhatni vakmerőséggel folytatja Br. ur birálatát egész a 150. versig, melyekből, ha vissza nem élünk a t. szerkesztőség szívességével, egy néhányat ide igtatunk. 27. v. in i u r i a forma e-t valamennyi magyarázóval tárgyi sajátitónak nyilvánítottam és „a szépségen elkövetett sérelem" -nek fordítottam. Br. ur ezt „szerencsétlen elemzésnek" mondja és következőleg folytatja: „mi volna az, ha crimen laesae maiestatis-t a crimen maiestatisbói indulva akarnók elemezni, miből aztán- ez a gyönyörű fordítás következnék: a megsértett felség bűne." Itt aztán csillag alatt egy jó ötletet mond el, melyből az is kitűnik, hogy angolul tud (vagy csak fordításban olvassa az angol regényeket ?). Tehát Br. ur vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni a különbséget a genitivus obiectivus és g. subiectivus között. Br. ur előtt mindegy, vájjon iniuria a „sérelmet" jelenti, a melyet mi követünk el máson, vagy más követ el rajtunk; mindegy, vájjon „iniuria formae, a szépségen" vagy „a szépség által elkövetett sérelem," nála az mind a „szépség sérelme.l£ Szeretném tudni, hogy boldogul Br. ur ily példáknál, mint Horat. 0. II. 20, 17 ; Me Colchus, et qui dissimulatmetum Marsae cohortis, Dacus et ultimi Njscent Geloni, ha a kétféle sajátító közt különbséget nem tesz. Avagy itt is ugy fordítja, hogy „a marsi csapatok félelme" ? v ö c u p i d o u v a e (0. II. 5, 10), d e s i d e r i u m c a p i t i s (0. I. 24, 1), formido f u s t í s (Epl. II. 1, 154), sitis argenti (Epl. I, 18, 23), t i m o r d e o r u m (S. II. 3, 295) satt. 69. v. „submersas o b r u e, azaz submerge et obrue." — Sajátságos, hogy Br. ur a római és görög költőknél oly gyakori és szakférfiak előtt széltiben ismeretes prolepsisről, melynek segítségével e helyet a magyarázók egytől egyig értelmezik, mit sem akar tudni. Azt mondja: „feltehetni, hogy ő (Virgilius) tudta, hogy a hajó már el lehet merülve vagy sülyedve, midőn még egy része kiáll, kilátszik a vízből," és aztán így fordítja: „elsülyesztvén, borítsd el a hullámokkal." Az ilyen magyarázatot, a milyent Br. ur ad, mi mesterkéltnek nevezzük. Aztán fordítása sem segél, mert az megint magyarázatra szorul. A prolepsisről felvilágosítást adhat Br« urnák Heindorf Cic. n. d. I, 14. 16, Bentley Hor. 0. I, 34, 5. Wunderl. Tibull. I, 3, 51. Lobeck Sopli. Ai. p. 299. és mások. 105. v. „aquae mons." Az ehhez írt jegyzet nek alig van szava, a melyet Br. ur meg nem támadott volna; pedig tudja meg Br. ur, hogy minden szó benne külön meg lett fontolva, mielőtt a nyomda alá került. A jegyzet igy hangzik: „Az egytagú szóval zárt hatméretü versnél az a nevezetes tünemény fordul elő, hogy mig a többi verssorok második felében szó- és vershangsuly öszeesik, ennél szétágazik, mint a verssorok első felében." Irályilag a következő kifogást teszi, hogy ugy írtam: vers n é 1 (később, en n é 1), mert ez „germanismus (bei)". Es ha igy irtam volna: vers ben, akkor mi kifogást tett volna ? azt, hogy megint germanismus (in). És ha igy változtatom: a hatm. vers azon nevezetes tüneménynyel bir, akkor megint azt a kifogást teheti, hogy germanismus (besitzt v. ist behaftet mit der eigenth. Erscheinuug). És igy változtathatom a szókötést, a hogy akarom, s ha Br.. ur minden áron (á tout prix) kifogást akar tenni, mindannyiszor megteszi. Mert a mióta a magyar, tudományos nyelvet kezdett alkotni, azóta mindig kénytelen volt a különféle szükséghez képest uj meg uj alakokat teremteni. De nem csak a szó a n y a g átalakítására, hanem a szó fűzés idegenszerű szerkesztésére is utalva vagyunk. Mihelyest idegen nemzetnél üzzük tanulmányainkat, azoknak meggyőződését magunkévá tesszük és vívmányaikat meghonosítani akarjuk, lehetetlen menekülnünk az idegen alakoktól. Szintúgy féltékenyek vagyunk rá, és az idegen mondatalakba is rejtjük, csakhogy az elsajátított gondolatot híven visszatükröztessük. Innen a roppant idegenszerűség anyanyelvünkben, latinismus, slavismus, germanismus egymást felváltva. Ezt azonban én nem is tartom károsnak, ha csak anyanyelvünk általános törvényeibe nem ütközik. Sőt azt mondom, hogy ez megannyi nyereség, ha uj meg uj szó- és mondat-alakokkal gyarapodva ép ugy képes az egyes gondolat árnyalatait — ha szabad igy szólnom — kifejezni, mint más nemzet. A philologiában lehetetlen nem folyamodni a németek buvárlataihoz, ha a tudomány más követelményeinek meg akarunk felelni. Mi is, a kik vagy német egyetemen kezdtük tanulmányainkat, vagy azután tovább búvárkodtunk, számtalanszor tapasztalhattuk azt. Meglehet tehát, hogy az említett jegyzet alakításakor a gondolat németül lebegett előttem annyi bizonyos, hogy akár „versnél", akár „versben" írom, mindig csak germanismus marad. Hogy pedig épen „versnél" irf

am, arra megint a két szó (bei és in) közti különbség kényszeritett. Bei általánosít és valamely tárgynak bizonyos n e m é t jelöli meg, mig i n helyi jelentésénél fogva egyénítő értelemmel bir. Hogy a jegyzetre visszatérjek, Br. ur, a mi a szabály lényegét illeti, nekem igazat ád, a mennyiben ez Virgiliust és Ovidiust illeti; „de már Horatius semmit sem ad rá." Abban megint Br. urnák van igaza, ha ezzel azt akarta mondani, hogy Horatius a satirákban, tartalmuknak megfelelőleg, a folyó beszédet megközelítő, szabadabb szerkezetű hatméretüketalkotott, mint a mintaszerű Virgilius és Ovidius. De mrgínt nincs igaza, ha azt mondja, hogy „Horatius semmit sem ad rá;" az ódákban előforduló bármely hatméretü alakilag minden más latin költő versezetével megmérközhetik. De aztán mit is akar Horatius említésével Br. ur követelni, miután én Virgiliust, nem Horatiust magyarázom ? — Végre még egy pár versméreti megjegyzés. Én az ictus-t a szóhangsúly ellenében vershangsulynak nevezem ; Br. ur a hatméretüt lábakon járatja és lábbangsulynak nevezi. ízlés dolga. Továbbá a