Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-04-06 / 14. szám

zonyitó ok lesz arra, hogy csakugyan jön; s kőrülbelöl azokat mondom el kimeritőleg, miket szerző a második részben csupán oda vetett, — A hibás felosztás eredményezte azt, hogy szerző a részek kidolgozásánál nem lehetett kimeritő; három külön egységet, külön tárgyat fogadván el részül, csak azon két lehetőség marad fel előtte, hogy vaey igen hosszadalmas egyházi beszédet Írjon, vagy pedig csak futólagosan szóljon valamit, mindenikről. — Es valóban, különösen az első rész, kimeritő okokkal, érvekkel való, szívhez szóló, meggyőző tárgyalás helyett, száraz catechismusi modorban való megoldása e kérdésnek: miért jön ? Nem egyéb, mint vázlata egy szép és bőtárgyu egyházi beszédnek, melynek propositiója ez volna: mi célja volt Jézus eljövetelének? s a melyben a részek igy alakulnának: az, hogy megtanítson I. alázatosságra, II. az igazságra, III. szeretetre, IV. közölje velünk Isten kegyelmét?% Ez egyházi beszédesebb, legmelegebb, legnagyobb gonddal kidolgozott része, kétségtelenül, a harmadik rész, s ez ellensúlyozza részben ama tévesztéseket, melyekre a berendezésnél reá mutattunk. A második, ugyancsak adventi alkalomra irott egyházi beszéd, minden tekintetben sikerültebb az elsőnél* akár a felfogást és berendezést, akár a tárgyalást tekintsük. — Tárgya: „Jézus hiv magához" Máté Xl-ik r. 28-ik versére támaszkodva. Helyes, szövegszerű közvetlen propositio, hibátlan felosztás emelik becsét. — Az elébbi darab ismertetésénél emlékezetbe hoztam a fundamentum dividendit, s meg róttam azt, hogy a felosztásnál szerző ilyenre nem gondolt; hogy osztott elv nélkül, csak ugy, mint jött, véletlenül, egy bizonyos alkalmazható kategória irányadására nem figyelve. Itt már másképen jár el; észreveszi a felosztási alapot, melyet a szöveg kijelöl, s ennek folytán kerül ki propositiójából eme két rész : I. „kiket hiv Jézus magához ? II. Mit igér ő a hozzá jövőknek ? (még szövegszerübben azoknak, kiket meghiv ?) — Az első rész eszmemenete : hiv mindnyájunkat, mert mindnyájunknak szüksége van reá, de hivja különösen az élet gondjai, s a küzdelmek alatt roskadozókat, a saját hibájok, és bűneik terhe alatt görnyedezőket, a bánatban, és keserűségben szenvedő szerencsétleneket; a második rész azzal foglalkozik, hogy bebizonyítsa azt, hogy az ur mindezek sebére csalhatatlan gyógyszerrel rendelkezik, mindenkit megnyugtatni képes. — Élénk színezés, s szives homiletai hang az, mi ez egyházi beszéd értékét növeli, s az egész műbecse ellen részemről nem is teszek más kifogást, mint azt, hogy exordiumában ismét az ó testamentomi örömről, gyertyatartós világról beszél, a változatosság rovására. — Az úgynevezett „fons exordii" kimerithetlen, s csaknem barátja talán szerző az „exordia fixáknak?" A következő egyházi beszéd „ Jézus jön és (azért ?) mi is menjünk elibe" cimmel van ellátva s Zakéusnak Jézussal történt találkozásáról irott elbeszélésére épitve. Meg kell dicsérnem az ügyességet, és eredetiséget, melyet szerző az által tanúsított, hogy épen e szentírási elbeszélést választá, és alkalmazd adventi szövegül, akkor, mikor a legtöbb egyházi beszédirónak távolról sem lett volna érzéke arra, hogy a nevezett helyben ez alkalomra illő, és célszerűen feldolgozható tartalmat tudjon észre venni. Én a szövegválasztásnál szintén kellékül tartom azt, hogy a mennyire lehetséges, legyen az változatos. Ugyanazon szabású s színezetű szövegek gyakori, egymásután való használata megszokottságot, s ennnek folytán unalmat szerez, s előre levonja a hallgatók figyelmét. — Ilyen egyszabású szerző négy adventi beszéde közül háromnak szövege: ez az egy, melyről épen most szólunk, igazán, jól eső hang a megszokott énekben. Szeretem hinni, hogy azt az „És-t", melylyel a szöveg kezdődik, s melyet szövege közlésénél is kitett, nem olvasta oda a szószéken az elmondás alkalmával, s ezen elvet: se ahhoz ne tégy, se abból el ne végy nem ugy értelmezi, hogy az írás szövegének épségben hagyása még azt is megkívánja, hogy a kapcsoló szókat se mellőzzük el, mert hiszen akkor csak mi, egyházi szónokok, bírnánk azon, ránk nézve épen nem megtisztelő privilégiummal, hogy minket az értelmes beszéd törvényei nem köteleznek, hogy mi é s-sel, mer t-tel, p e d i g-gel, a k k o r-ral is kezdhetjük beszédünket. Ilyen megjegyzés természetesen, kicsinyes oly nagy és értelmes szerzővel szemközt, mint az előttünk fekvő egyházi beszéd irója, de hát meg kelle tennem azért, mert e figyelmetlenséget nála is rendszeresen látom keresztül vive akkor, mikor XI. XIII. XVII. XVIII. XXII. XXVI. számú egyházi beszédeinek szövege is, mind igy van közölve. Meglepő ez egyházi beszédnél mindenesetre az, hogy benne szerző nem azt adja, mit címében, feliratában igér, s benne a propositió, melyet a tárgyalás mególd, teljességgel nem az, hogy „Jézus jön, mi is menjünk eleibe", hanem ez: „miként menjünk eleibe"? E tévedés oka ott rejlik, hogy a transitust fogadta el cimnek, azon homiletikai megállapodás ellenére, hogy az egyházi beszéd cime nem egyéb, mint a beszéd homlokán előre megjelölt, ki irt propositió; azért szoktuk kezdő egyházi beszédiróknak, azon szabályt adni, hogy arra nézve, hogy valaki maga megítélhesse azt: van-e egyházi beszédének határozott propositiója, legbiztosabb próba az: eltudja-e egyházi beszédét keresztelni, tud-e annak cimet adni? Hogy egyébiránt szerző maga sem az általa adott cimet tartotta propositiónak, mutatja az, hogy nem a cimet, hanem a valódi propositiót: „miként menjünk Jézus eleibe" osztotta fel, ismét a szöveg egyes mozzauatai által kijelölt fundamentom dividendi alapján, s igy nyerte aztán e három részt: menjünk Jézus eleibe L, késedelem nélkül, buzgósággal (1—4 vers) II., kételkedés nélkül bizodalommal (5—6), III., ingadozás nélkül, megjobbului akaró elhatározással (7—10 v.) Alapossága mellett szép felosztásában amaz arányosság, a részek nyelvtani alapjának összecsendiilése, melylyel találkozunk. Késedelem nélkül, buzgósággal; kételkedés nélkül, bizalommal ingadozás nélkül, megjobbulási elhatáro-