Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-04-06 / 14. szám

eszközöket szintén elhanyagolá. A római egyháznak teljes önállóságot s egy csomó uj jogot biztosított s az nem jutott eszébe, hogy az egyház a maga részéről az állam jogait nem fogja elismerni s a számára biztosított eszközöket az általános szabadság elnyomására íorditandja. A konkordátum megkötése által, Ausztria 1854-diki példáján indulva, számos állam teljesen megfeledkezett saját méltóságáról, az egyház előtt mélyen megalázta magát és együgyüleg meg hagyta kezeit kötözni. A kormányok egyszer nagyon is elbízták magukat az állami hatalomban s ezért gondatlanul ós pazarul jártak el; máskor meg a túlságos aggodalom miatt, a nélkül, hogy szükség lett volna rá, helytelen rendszabályokhoz nyúltak. Ha egykor a jövő történésze megírja ezen az állam és az egyház közt folyt harcot, az állam hadviselésében is igen sok hibát és gyöngeséget kell jeleznie. Egyet nem szabad az államLak, akár békében, akár háborúban van az egyházzal, soha szem elől tévesztenie. Soha sem szabad és lehet az egyház parancsai ellenében souverainitá sáréi, vagyis teljes politikai függetlenségéről, ós a köz- és magánjog tekintetében az egyház feletti uralmáról lemondania. Az állam az egyedüli legfőbb jogtekintély. Egyedül ez bir valódi törvényhozó-, teljes kormányzati hatalommal, és elvitázhatlan törvényszolgáltatási joggal. A jog, minden kényszereszközével, együtt, természeténél fogva az államra tartozik. Csakis az állam bir joghatalommal az egyének teste és élete, polgári szabadsága és vagyona felett. Az egyház ellenben természeténél fogva és vallás-erkölcsi feladataihoz képest csak szellemi ós erkölcsi ható-eszközökkel bir, de külső kényszert nem gyakorolhat. Amennyiben mégis az egyházat az önkormányzat megilleti, és amennyiben külső fegyelmi hatalmat kénytelen gyakorolni, ezt csakis az államtörvén y e k e n belül és az állam engedélye és ellenőrzésemellett teheti. Természetesen az ultramontán párt és a hierarchia ezen alapelveket is megtámadta, de nem valami nyilt bátorsággal, minthogy saját törvényeik és hagyományaik is megtiltják az egyháznak a közvetlen kényszer alkalmazását s e célra már a középkorban az államsegély vétetett igénybe. Az ellenkező alapelveket a hierarchia és az ultramontánok csak azzal képesek védeni, hogy az egyházi kardot fölibe helyezik a világinak s az állam kényszerítő jogi hatalmát az ő uralkodási vágyuk szolgájává alacsonyítják. Ez oly világnézlet, melyet a középkor tudatlan uralkodóival és népeivel még valahogy csak el lehetett hitetni, de a mai kor előtt merőben tévesnek és tarthatlannak tűnik az föl. Az ultramontán párttal és az annak szellemében vezetett egyházzal folytatott küzdelemre nézve felette nagy befolyással van a katholikus világi a k állása és magatartása. Amíg az állam folytat háborút az egyház ellen, vagy a protestantismus a katholicismus ellen, addig az ultramontanismus megmarad azon előnyében, hogy a nemzet legnagyobb része által a katholikus vallás képviselőjének tekintetik. Csakis akkor, ha magában a népességben nyer kifejezést az ultramo ntanismus elleni gyűlölet, csakis akkor fog eloszlani ama látszat, mindenki belátván, hogy az ultramontán párt nem egyéb, mint egy szélső párt a katholikus egyházban. Yalóban szomorú, hogy a katholikus papok e párt uralmának, habár káros voltáról talán meg is vannak győződve, évek óta nem mernek ellenszegülni. A vakbuzgó és nagyravágyó káplánok, — akik a püspöki uj szemináriumokban neveltettek, — az előbbi nemzedék liberális érzelmű iskoláiban növekedett régi papoknak életét nagyon elkeserítették ós legnagyobb részöket megfélemliték. A püspöki ordináriátusok csaknem mindenütt behozták a fenyítő eljárást, s azon lelkészeket, akik a vakbuzgó utasításokat föltétlenül nem követik, önkényüleg, heteken át fogva tartják a javitó házakban — és ezt az egyház fenyítő hatalma nevében cselekszik. A humánus és a jezuitisztikus irányzat közti ellentét azonban a katholikus papság kebelében is észlelhető, sőt a magas egyházi méltóságoknál sincs az teljesen kiirtva. Magok Antonelli és Merode bibornokok egyház-politikai nézetei közt is lényeges különbség forog fen, s még nagyobb a különbség a n i s m e s-i püspök ós a párisi érsek, vagy Ketteler mainzi püspök és Haneberg müncheni apát, vagy Moufang és Döllinger theologusok irányzatai között. Ugy látszik, hogy a jezsuita uralom túlfeszített nyomása magát a katholikus papságot is határozott ellenállásra kényszeríti s alighanem egy ujabb explóziót idéz elő. Mindamellett a katholikus klérus kebelében az abszolutisztiko-reaktionárius irány még eddig oly határozott túlsúlyban van, hogy annak legyőzése nem a papságtól, hanem inkább a világi elemektől remélhető.