Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-23 / 12. szám

555 856 sokan hiszik, de nem kevósbó annak vallási és egyházi érdekeit is, amelynek pedig képviselője- és élőharcosául adja ki magát. Ama föltevés azonban nem áll. Midőn az ultramontanismus azt követeli, hogy az államnak a vallás adjon irányt s az egyház kormányozza és uralkodjék felette: e követelés inkább zsidó-theokratik u s, mint keresztyén. Ez igény csak azon tévedésből magyarázható, melytől Krisztus tanítványai sem valának mentek s mely szerint a Krisztus messiás volt, ki egy uj Jehovának szentelt világbirodalom alapítására törekedett. Jézus maga is, valahányszor csak alkalom volt rá, helyreigazitá e nézetet, amennyiben tanítványainak uralomra-törekvósót szigorúan kárhoztatta; a jog- ós állam rendezése, hazájának a római császár uralma alóli felszabadítása, ós a közhatalomnak saját kezóre való kerítése tekintetében hozzá intézett felszólításokat mindannyiszor határozottan visszautasitá; s végre a zsidó ós római államhatalom jogtalan bánásmódja ós Ítéletének, bármily igazságtalan volt is az , minden ellenvetés nélkül alávetette magát ós a felsőbbség iránti engedelmességét halálára! pecsételte meg. A keresztyén vallás tehát, mely azt tanítja, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, az istennek, ami az istené, nincs ellenmondásban a modern álammal, mely ép ugy, mint a régi római birodalom, emberileg és népszerűen alapította meg saját jogait és politikáját. Sőt inkább az állam visszautasítja az isten országának a császár államávali ultramontán egybeolvasztását ós nem engedi meg a visszaélést, hogy a vallási érzelmek politikai célokra használtassanak föl. Még az talán hamarább sikerülne az ultramontán pártnak, hogy látszatát adja, mintha saját elvei és a katholicismus e g y. Valóban a hierarchia által meghódított isten országának ideálja, VII. Gergely és III. Ince ideáljával főbb vonalaiban megegyez. De az is kétségtelen, hogy e két nagy egyházfő, valamint a pápák világi uralmának tulajdonképi megalapítója, ugy a középkori római katholicismus hierarchikus igényeinek főképviselője is. A római katholikus klórus évszázadokon keresztül a laikusok felett álló testületnek képzelte magát s a pápaság majd nyíltan, majd kerülő utakon és közvetve világuralomra törekedett, melyben maguk a császárok is csak pápai vasallus szerepével ruháztatattak föl. A középkori egyház. eme világnózlete ugy a kánonjog, mint a pápai ceremóniákban, melyek még ma is bizonyos tekintélylyel birnak, határozott kifejezést nyert. Az egyház ezenkívül hivatalnokaiban ós rendjeiben egy orgánumot teremtett, mely ama hatalmának föntartására szolgál. A papságnak a császárság fölé helyezése és a római katholikus egyház középkori egész büszke szervezete, egy nagy történeti hátfalat képeznek, melyre az ultramontanismus hivatkozik. Azonban a pápaságnak ilyetén felülhelyezóse tévedésen alapul. Ellenmondásban állnak e tannal ugy a katholikus egyház régebbi története, mint a világtörténelem ujabb fejleményei. Elvitázhatlan tény az, hogy a kath. vallás ós egyház századokon keresztül fenállt már ós belső fejlődésnek indult, mielőtt a pápák a császárság fölé merték volna magukat helyezni. Nem csupán a régi római császárok, kiknek szókhelyök leginkább Konstantinápoly volt, tekínték a régi főváros, Róma püspökét — ópen, mint a birodalom többi püspökeit — római polgárok és alattvalóknak; de a frank, sőt az első évszázadokban még a német uralkodók is, a pápával csak mint elsőbbséggel biró alattvalóikkal bántak, elismervén a római püspökben a legfőbb egyházi hatalmat. Ezen időben a pápák, mint legfőbb papok ós a primátus birtokosai, a legmagasb rangot igónylók magoknak az egyházi hierarchiában, de a világi hatalomra nézve semmiféle komolyabb igénynyel nem léptek fel. III. Henrik, pápát nevezett ki és tett le s még a büszke Hildebrand sem merészelte neki az engedelmességet fölmondani. Ép ugy ellentmond ama föltevésnek a későbbi világtörténelmi fejlődés is. A pápáknak soha sem sikerült valódi világi hatalmat, aminőt az egyházi elmélet követel, szerezni. Jóllehet a német császárság a világháborúban végre legyőzetett, ellentállása által mégis megakadályozta a theokratia lótesitósót Európában; és nemsokára Franciaország királyai, az olasz köztársaság és a német választófejedelmek is elég szilárdaknak tanusiták magokat, a pápai hierarchiával szembeszállni. A tizenötödik századtól kezdve az uralkodók ós a népek, az ókor eszméinek hatása alatt, ismét megkezdték az állami önállóság és fenség visszaszerzését. Amit a renaissance előkószitett ós megkezdett, azt az egyházi reformok tovább fejlesztették. Még azon országokban is, amelyek a nómet egyházi reformátió után katholikusok maradtak, a hierarchia megfosztatott középkori uralmától ós alávettetett az államtörvónyeknek. Maga a katholi-