Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1872-03-09 / 10. szám

férhete'len. A valóság az, hogy „litora" után pont kell, s „multum"-mai uj mondat kezdődik, melynek igéje — a kihagyott „est." Így is volt az a régi editiokban, mig lassanként colonon és semicolonon által commává változott a pont,*) és a comina teszi a/tán szükségessé a megróttam ferde magyarázatot. A fordítók ös?zesége a „múltúmmal" önálló mondatot kezd, mire szolgáljon tanuságul ezúttal csak a három költő fordítása: „ . . Yiel h i e s s ihn in Land' umirren und Meerfluth Göttergewalt, weil dauerte der Groll der erbitterten Juno; Viel auch t r u g er im Kampf, bis u. s. w. (Voss.) „Aborda le premier aux champs de Lavinie. Errant en cent climats, triste jouet des flots, Longs tems le sort cruel poursuivit ce héros," etc. (Delille.) „Long labours, both by sea and land, he bore," etc. , (Dryden.) Elég az, hogy költő költőt bizonyosan jobban ért, mint akármily tudós tanár és commentator, a ki csakis az. Az ilyenekről lesz még egy szóm válaszom végén.**) A mi a Szénássyra hivatkozást illeti, azt csak azért emlitem meg, hogy kimutassam, mikép vágja le viszonzó egyik szavával a másikat. Viszonzásának kiadjtt töredékében a „B. Közlönyben" ezt állitja: „És ha — többnyire Szénássyra hivatkoztam, ez azért történt, mert az ő jegyzetei szintén német tudósok tanulmányaira mutatnak" (azaz, magyarul mondva: ő is német commentatorok jegyzeteit fordítgatta). Itt pedig igy fejezi ki magát: „Tanulmányaink összhangzó eredménye bizonyítja, hogy a valót eltaláltuk (azaz, németül mondva: Grosse Geister begegnen sich.) ***) Ugy de ez az érv csak ugy bizonyít, *) A pont még a változás időszakaban is megmaradt nem egy editioban, p. o. a Burmáiméban (17áö) és a Bipontíbaa (1783). De la Rue (Ruaeus, in us. Delpb. 1675. colont tesz, de interpretatiojában még is uj mondatot kezd és a „iactatus"-t és ,,passus"-t verbum finitumokká egészíti ki: „lile multum agitatus fűit terra et mari.... Multa quoque t o 1 e r a v i t praeterea in bello." Heyne már semicolont használ és magyarázatában v e n i t-tel kapcsolja aiactatus-t és passu s-t, mint az ujabbak — Wagner és Ribbeck, — kik aztán következetesen commá-t tesznek, ízlés dolga. **) Az inierpunctio ügye eldőlése határozza el az i 11 e-ét is. Erre hát többet nem ; a V. I. sületlen fordítási specimenére pedig épen semmit sem reflectálok. ***) Tudom, hogy V. I. ur nem igen szereti az adomákat, kivált ha angol regényből kölcsönözvék; de egy közülök olyan szépen illustválja az ő syllogismusát, hogy közlési vágyamnak nem birok ellentállani. A jelenés színhelye az ipswichi gyorskocsi felfogadó irodája. — „Gyönyörű nap, sir" — monda idősb Mr. Weller. „Valóban gyönyörű" — viszonzá Mr. Pickwick. „Valóban gyönyörű" — viszonzá egy vörös hajú, kandi orrú, kék [szemüveges embar, ki Mr_ Pifkwickkel egyidejűleg szállott vala ki-egy bérkocsiból. „Kegyed Ipswichbe megy, sir?" „Oda" — felelt Mr. Pickwick. „Mily csudásan összevág. Én is oda." Mr. Pickwick meghajtá magát. „Kivül ha a tanulmányok eredetiek. Ergo a két mentség homlok egyenest ellenkezik egymással. A „vi superum"-ra nézve viszonzó sem cáfolatot, sem uj érvet nem irván, én sem tartom szükségesnek egyebet mondani, hanem: n

O yéygaqxx, yéyQctcpa. De már a „memorem iram" igazolására még teszek ide egy kis adalékot: „m emorem iram, cette colére qui._ se souvient est aussi d'une heureuse hardiesse." (Delille.) Az 5. versre tett észrevételemre azt kérdi V. I., hogy „ugyan mi köti össze m u 11 u m-ot és m u 1 t a-t ?" — Hát biz akár csudálkozzék, akár ne, a quoque köti össze és kell kötnie épen azért, hogy szerinte is — a mult a-ra vonatkozik. Mert „quoque", coniunctio copulativa ; és aztán : mert, coniunctio coniungit similes casus. Ezt bizony egész „komolyan állithatni." De nem lehet ám komolyan olvasni Wagner erőlködését, a ki a „quoque et"-et egy coniunctiová akarja olvasztani s több indigesta citation kivül a comicus (Terentius) „ego quoque e t i a m hoc credidi"-ét hozza fel. Risum teneatis. Különben, jól elemezve, itt sem tartozik össze a két coniunctio; mert az „etiam" nem i s-t teszen. A locus értelme: én is (quoque) ugyan azt, v. szinte azt (etiam hoc) hittem. És néhány verssel elébb : „ego quoque etiam timida sum" — én is szintoly félénk vagyok. Kinek jutna eszébe hogy „is szinte" dupla coniunctio ? Az azon versbeli „d u m conderet"-re nézve ismét Szénássyval „cáfol" viszonzó. Azaz: mind a kettő a Waguer és Ladewig, Szénássy meg a maga részéről különösen Weidner jegyzetét fordította le, és mind a kettő rosszul. Mert a németben mindenütt „der Conjunctiv" a subjectum, a magyarban pedig „dum", mely soha sem „fejezhet ki szándékot." De biz itt a conjunctivus sem, mert az egyszerűen futurum in praeterito ós csupán elbeszélő jelleme van. Aí „Albani patres" ügyében megint Szénássyval takaródzik V. I. ur. Ám lássa, ha meleget tart neki. Takarónak jó lehet, de védpaizsna^ — pókháló. Viszonzó azonban ezt nem hiszi, hanem a „német magyarázók" után minden reményét benne veti. „Mit tehet" arról a paszuly, hogy karó körül kell tekerednie ? — igy hát a „quo numine laeso" dolgában is, miután ellenjegyzetemből egy elferdített kivonatot adott, minden cáfolat gyanánt csak Szénássyt invocálja, mint a kinek az a magyarázata, hogy: „micsoda akarata sértetett meg az istennőnek?" Ez persze, mint látni, in circulum redit s felment minden felelettől. Csak némi észrevételeket teszek hozzá a tőlem irtak pótlékául. Egy az, hogy én nem birom elképzelni, mikép lehessen az „akaratot" „megsérteni." Aztán tagadom, hogy „akarat" és „kívánság" synonymák volnának, mint ellenfelem állitja. Harmadszor, egy kissé ugy érzem magamat, mintha Gibbon bőrébe volnék, aki azt irja, hogy „ő csak egy vallást tud, melyfoglal ülést ?" — kérdé a vörös hajú ember. Mr. Pickwick ismét meghajtá magát. „Ne mondja! mily csudalatos ! Én is kivül ülök, — mondá a vörös hajú : „Isten bizon együtt megyünk." (Dickens^ Pickw. Cl. II. ch. 23.)