Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-12-17 / 51. szám

|> ^ fcíjii igen jelentékeny férfiak állnak szerző részén, kik szintén külön akarják tárgyalni a szünetjelzést (iuterpunctio) a mondattantól. Ám tegyék ! De, ha jobban megügyelik a dolgot, be kell látniok tanítványukkal együtt, hogy azt akarják erőnek erejével különválasztani, mit a természet szorosan öszszekötött. De ne anticipáljunk ! A szakaszok címeit illetőleg szerző figyelmeztet, hogy azok puszta c i m e k ti 1 tekintendők. Miért ? Nem szükség a szakaszcimnek a szakasz tartalmával szoros öszhangban lennie? Avagy a „fokozatosság" csak idegen cégek alatt vihető keresztül ? E fölfogással nem érthetünk egyet, és pedig anynyival kevésbé, mivel fölvilágosítandó dolgoknál az álneveket kereken padagogia-elleneseknek tartjuk. Hanem azt helyén látjuk, hogy e hibára szerző maga figyelmeztet bennünket. Igy legalább könynyebben megértjük, hogy miért születtek e könyv szakaszai oly tormán, mint a biblia*versei. E körülmény azonban ki nem menti azt, hogy ugy a tárgyalás, mint az egyes önállóbb cikkek élén hiányzanak a f Ő-, vagy, ha tetszik, vezér szabályok. Legjobb is ajtóstól menni a szobába! Az első szakasz helyesen indulna ki a hangokból, illetőleg betűkből, ha nem tartaná méltóságán alulinak rendben elsorolni mindenek előtt azon jegyeket, melyekkel az írott nyelv él, hogy a beszélt nyelv hangjait állandósítsa. Ezt a nyelvtan jobban tudja, mint minden Abc. és helyesirástan, s mégsem restelli a rendszer és tudományosb meghatározás kedveért ismételni s osztályozni a betűket, melyek G. ur tudata előtt a hangokkal anynyira azonosulnak, hogy mindjárt az 1, §.-bau ily szabályokat enged meg magának: „A magánhangzók (hangok-e vagy betűk, nem tudjuk) mind menynyiségre (!) mind minőségre (!) nézve ugyanazok (!!), melyek e szók (a szabály fölöttiek értetnek) helyes kiejtésekor hangzanak" ; és „a mássalhangzók .szintén megfelelnek (!) azo i hangoknak, melyek e szók helyes kimondásakor a magánhangzók mellett hallatszanak". Ki fogadhatja el ezeket szabatósakul ? A 2.—6. §§. a magánhangzók mennyiségének szemléltetésével foglalkoznak. E pár cikkre nézve — egyebektől eltekintve, csak azt jegyzem meg, hogy ezek tanúsága szerint, szerző nagy mértékben szolgája a tájdivatnak. Szeretném tudni, mily alapon hoszszúk e szók: tor, szörp, fül, ür, szugoly, Kunság, Hunyad, stb. s mióta kétesek ezek: kör v. k ő r, öl v. ő 1; továbbá mily alapon ír igy szerző : „hónaly", s végre mily alapon állítja, hogy „nos" indulatszó ? A 7.—10. §§. a mássalhangzókról tanítanak. Azt nem is emiitjük, hogy itt egy jegyzetben (21. 1.) azzal menti az y-nak a betűk sorából kihagyását, hogy az önálló külön hangot nem jelöl. Az y-n végződő családnevek talán csak mégis megérdemlettek volna egy futó pillantást ? Alább a lágy és kemény (hasonszervü) mássalhangzókról beszélvén, bizonyosan dr. Riedl után azt állítja egy hoszszadalmas jegyzetben, hogy a kiejtésben bab = h a p, had — hat, r a g = r a k, stb. Csodálatos, hogy született magyar, s még hozzá három kiadást ért nyelvtan írója inkább hallgat más alaptalan beszédére, mint saját, jó hallású fülére és egészséges beszédszervére. Ily torz kiejtést G. ur magyartól soha nem hallott, s magyart ilyenre oly gondosan figyelmeztetni legalább is — naivság. Yagy talán G. ur nem is magyarok számára iita könyvét? — A 9. §.-ban azt tanítja, hogy az őszszetett mássalhangzók „egy hangegységbe olvadnak össze a kiejtésben." Ez sem szabatos beszéd. A dolog igy áll. Midőn őseink a latin betűket kezdték a magyar szóhangokra alkalmazni, nem találtak a latin a b eben anynyi jegyet, a menynyi hangot kell vala jelezniök. Igy kombinációhoz folyamodtak, ugy tettek, mint a kevés festékíí festő, ki őszszekeveri a kék és sárga festéket, hogy zöld szint hozzon létre. Ők is összetettek két jegyet, hogy egy k ti 1 ö n betűt alkossanak, mely csakis alakilag két jegy, mig lényegileg épen ugy egyetlen betű,mint egyetlen a hang, melyet jelöl. Tehát inkább mondhatta volna, hogy „egy betüegységbe olvadnak öszsze." S épen ez alapon vártam volna meg szerzőtől, hogy az idézett §. 3. jegyzetében ne az eddigi, gazdálkodást negélyző módot vegye pártfogása alá az öszszetett mássalhangzók kettőztetését illetőleg, hanem mondja ki a közszokással szemben is, hogy, valamint pl. a h kettőztetésénél nem irjuk s nem írhatjuk az egyiket szár nélkül, ugy a kettőzött gy-t sem írhatjuk helyesen ggy-nek, azaz csonkán. Hogyan tanulja meg egy idegen, hogy pl. meggyőz-ben g+gy, faggyu-ban pedig gy+gy olvasandó? S menynyi bajba kerül született magyar gyermeknek is eszére hozni, hogy a kettőztetett mássalhangzók képzés, ragozás és sorszakasztás esetén igy, sorban meg amúgy írandók ? A hangváltozásról szóló jegyzet sok is, kevés is. Sok annak, ki a hangváltozást még nem, s kevés annak, a ki azt már némileg ismeri. A szók (c, 11. §.) rovata alatt egy roszul fogalmazott szabályban ismétli, hogy a (szó-) hangok mily renddel írandók. A jegyzetben némely kettős alakú szó póriasb alakját (guzsorodik) is helyesli, másoknak (gyermek, bámul) ovatos (!) használatára int. — A 12. §. a szók hangrendéről szól, s a hangrend törvényét csak jegyzetben (tehát jegyzetben !) mellékli. — A 14. §. szabályozza az egyszerű és öszszetett szók szótagozását; de a szóöszszetételről csak a III. szakaszban értekezik. Végül meg nem állhatja, hogy az idegen szók szótagozását is meg ne mutassa épen hat szón. Mi szükség erre ? G. ur műve vagy a kevésbé tudós nagy közönségnek szól, vagy a szaktudósoknak. Ha utóbbiaknak : akkor teljesen hasznavehetetlen, ugy e pár sornyi megjegyzés, mint a III. szakasznak az idegen szókról beszélő egész áradozása. Szaktudós az idegen szóknak sem használását, sem helyesírását nem a G. ur könyvéből fogja eltanulni. Ha pedig a nagy közönség tájékozására akart e tekintetben utrautatást adni: akkor könyvének imént érintett helyei még hasznavehetlenebbek; mert oly határozatlanok, hogy a tanulót csakis félre vezethetik. Meglepő, hogy G. urnák nemcsak kegyét, de