Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-12-24 / 52. szám

kultura mezején jó részben papi rendjének nötlenségéből ered. Ha már most a prot. alapnézetekkel egybe hasonlítjuk a későbbi középkor iskola- és nevelési viszonyait, fölfoghatjuk azon mély szomorúságot és haragot, melylyel a reformátorok nevelészeti észrevételeiknek kifejezést adtak. Erre nézve különösen indokolva látták magukat az iskolára nézve is oly következménydus vizsgálat által a szász fejedelemségben (1527—29). Melanchton ez alkalommal azt mondja: „Mint lehet kimenteni azt, hogy a szegény embereket oly nagy tudatlanságban és butaságban hagyták eddig. Szivem vérzik, ha a nyomorúságot látom. Gyakran félre megyek és kisirom fájdalmamat, ha egy helységnek vizsgálatával készen vagyunk. S ki ne jajgatna, ha látja, mint hanyagoltatnak el az ember képességei, és a lélek, mely annyit tanulhat ós felfoghat, még teremtőjéről és uráról sem tud valamit." És Luther kis katechismusához irt előszavában mondja (1529): „Ezt a katechismust vagy keresztyén tant ily rosz, együgyü alakba tenni, kényszeritett és szorított a nyomorúságos szükség, amint nem rég tapasztalául, midőn én is visitator valék. Segíts jó isten! Mily nyomort láttam én, hogy a közönséges ember semmit sem tud a keresztyén tanból, különösen a falvakban, és fájdalom, sok lelkész ügyetlen a tanításra." De épen mindenütt: az egyházban, kolostorokban, az iskolában, a házakban, a községekben, a mértéken fölül nyomorúságosan álltak a dolgok. Közönyösség, ügyetlenség és durvaság volt az idő nevelészeti jellege. Erre nézve bizonyságul még néhány hely idéztessék Luther különféle irataiból: „Yannak emberek, kik sok sajátságos gyakorlattal szolgálják az Istent, böjtölnek, durva öltönyt viselnek és saját ájtatosságból tartanak sok dolgot, de házuk valódi istentisztelete elől — a gyermekeket helyesen nevelni, — vakon térnek ki, és ugy cselekednek, mint hajdan a zsidók, kik Isten templomát elhagyák és a magaslatokon áldoztak-Hidd meg, sokkal szükségesebb, hogy arra vigyázz ós gondoskodjál, miszerint gyermekeidet jól neveljed, mintsem b u c s u t vásárolj, imádkozzál, idegen templomokat meglátogass vagy sok fogadalmat tégy Minden nép, különösen a zsidó, jobban szoktatja gyermekeit iskolára, mint a keresztyén. Azért állnak oly roszul a keresztyénség dolgai. Mert minden ereje és hatalma az utódokban áll, s amint ezek az ifjúságban elhányagoltatnak, ugy jár a keresztyén egyház, mint a kert, a mely tavaszszal elhanyagoltatik. — Naponkint születnek itt gyermekek, és növekednek tehát nálunk, és fájdalom, senki sincsen, a ki a szegény fiatal népség pártját fogja és vezesse ; hagyják menni, a mint magy. Nem iszonyatos nyomor volt eddig, hogy egy gyermeknek husz vagy több évig kelle tanulnia, csak hogy annyi rosz latint megtanult, hogy pap lehessen, vagy misét tudjon olvasni ! S a ki addig vitte, az boldog volt; s boldog volt az anya, ki ily gyermeket hordott méhében. És mégis a szegény, tanulatlan ember maradt élte fogytáig, a ki sem kotlaui, sem tojást tojni képes nem volt. Átalában ilyen tanítókkal és mesterekkel kelle birnunk, kik maguk sem tudtak valamit és sem jót, sem helyeset nem akartak tanitani, de még a módot sem tudták, mikép kell tanulni, és tanitani. . . . Igen, mit tanultak a felső iskolákban és kolostorokban eddig, mint szamarakká, cövekekké és tuskókká lenni ? Hus1

*, negyven esztendeig tanult valaki és sem latinul, sem németül nem tudott. Elhallgatom a gyalázatos, bünteljes életet, melyben a nemes ifjúság oly nyomorúságosan elromlott. Fájdalom, elég hosszú ideig rothadtunk és romlottunk el sötétségben, nagyon is hoszszu ideig voltunk vadállatok. Használjuk egyszer az értelmet is." isiioi.a t<; v Esdő szó lelkész-társaimhoz! Önmagam iránti fájdalmas kötelességet teljesítek, midőn bizva emberberbaráti nemes érzületökben, esdő szómat kőzetlenül lelkésztársaimhoz, s általuk minden nemes szivü emberbaráthoz intézni bátorkodom. Erre utal bennünket idvezitőnk is mondván : „Kérjetek, és megadatik nektek ; keressétek, és megtaláljátok; zörgessetek, és megnyittatik néktek." A szép Hátszegvidéken, ott, hol a fellegekig érő Retyezát öbleiből gyors szarvaskint lefutó patak a Sztrigygyel egygyé lesz: kisded dombtetőn állott, e század évsorain keresztül, egy pár hófehérre meszelt ház, mint világitó mécse„ éber őrszeme e véghelyen a magyar nemzetiségnek, és vallásos életnek : az ő r a 1 y j a-b o 1 d o gfalviev. lelkészlak, és népiskola; honnan oly sokan merítettek maguknak megnyugtató hitet, és boldogító világosságot. E kedves hajlékok, fájdalom, nincsenek többé . . . csak barna kémények meredeznek a borús ég felé, tanujeléül a rémséges csapásnak, mely reájuk sulyosult. November 10-ikére virradott, midőn iszonyúan dühöngő szél vészes időben, reggeli 5 óra tájt, messzi benn a helységben véletlenül tüz támadott egy csűrben, mely alig 3—4 perc alatt 14 házat, minden melléképületekkel, s összehalmozott mindennemű takarmánnyal egybe a lángba borított, köztük a lelkész lakot és ikola-épttl tet is, s nem több, mint egy pár óra tartama alatt, 24 évi muukás életem fáradalmának csaknem minden gyümölcsét elhamvasztotta. Valaminek megmentéséről szó sem lehetett; a körül csapkodó lángok közül alig tudtunk árva fejünkkel szabadulni. Istennek csodála os gondviselése azonban az ő szent házát, agg templomunkat, a lángtenger közepette is, épen megtartotta ; hogy lenne az hitünknek erős oszlopa, hogy minket sem hagy el az ő kegyelmessége Ínséges napjainkban, midőn egyetlen betevő falat kenyerünk nem maradott; h .nem támaszt könyörületes szivü samaritanusokat, kik vérző sebtinket