Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-12-17 / 51. szám

tetre alig vagyunk képesek nem csak mások, de önmagunk előtt is a dolog iránt tisztába jönai. Kissé mélyebbre hatolva s a fenálló viszouyok s tényálladékokat latolgatva azonban, azon — mondhatni csaknem visszásnak tetsző — meggyőződésre jutunk, miként e baj oka tulajdonkép nem mi bennünk tanitókban, hanem más valahol, egy nálunk jóval magasabban álló testület megbizottaiban keresendő. Mi hogy ugy áll, remélem, ki fog tűnni cikkem alábbi folyamából. A közoktatásügyi törvény 11. és 15. §§-ai alapján ugyanis még 1868-ban ki volt mondva, miszerint mindazon tanintézetek és iskolák, melyek a felekezeti jelleget továbbra is megtartják, a törvényben meghatározott alapelvek szerint tartoznak átalakulni. S hogy ez ne csak puszta szó maradjon, az állam a rendelkezése alá bocsátott tanintézetekben még a nevezett évben, illetőleg a törvény életbe léptetése után azonnal, megkezdte a reformot. A kezelése alatt álló iskolák nemcsak külsőleg nyertek uj szint, hanem bel&őleg is egészen átalakultak. Szakavatott, megpróbált tanférfiak állitattak az ügyek élére, kik a reájuk bizott feladatnak igyekeztek is tőlük kitelhetőleg megfelelni. Uj tanrendszert léptettek életbe, mely ha itt-ott, egyes részleteiben gyöngélkedett is még, a további fejlődésre biztos alapul szolgálhatott. Szóval, a kormány megtett mindent, hogy az évszázadok hosszú folyamán annyira elhanyagolt tanügynek uj lendületet adjon, s azt a müveit államokéval — legalább megközelítőleg — egy színvonalra emelhesse. A tanügy ezen mozgalmaival szemben a hazában élő egyetlen felekezet sem maradhatott közönyös. Nem, már csak azért sem, mivel az országos törvéay kimondt i reájuk, hogy csak ott tarthatják fen továbbra is iskoláikat, a hol a törvény §§-ainak megfelelőleg fognak intézkedni. E korszerű s jóakaratuhg hangzó figyelmeztetést nemcsak felfogta és átértette, de magáévá tette a protestantismus is, habár mondhatni, a többi felekezetek közt épen ez volt az, mely az átalános mivelődés fejlesztésére legtöbbet tön ugy anyagilag, mint szellemileg eddigelé is. S ha ma hazánk különböző vidékein körültekintünk, s a 68 előtti időket a mostaniakkal egybehasonlitjuk, végtelen haladást fogunk észlelni tanintézeteinket illetőleg, ugy egy, mint más irányban. Mi, hogy a XXXVIII. t. c. eredménye, a Iegelfogultabb egyén sem fogja elvitatni. Dacára e haladásnak, dacára a minden oldalról kifej -tett buzgalomnak, még sok oly kívánni valóink vannak hátra, melyek szoros éa mielőbbi teljesítésétől nagyban függ tanügyünk rendszeres és biztos továbbfejlődése. S eme kívánnivalók, mondhatni hiányok közt első s csaknem legfontosabb — tanrendszerünknek a kor igényeihez mért tisztázása. A ki a tanintézetek s ezek közt főleg a néptanodák mai álláspontjával — habár felületesen is — ismerős : kénytelen bevallani, hogy a teendők pontos teljesítése és kellő irányban vezetésére óriási kitartás s kimeríthet len lelki éberség kívántatik. Nem túlzás azt mondani, hogy a népiskolában legalább is ötszörte több erőt kell kifejteni ma, mint 10, vagy csak 5—6 évvel is ezelőtt, s egy 30-40 év óta működésben levő tanítónak, ha sikerrel akar tanítani, többet kell egy év alatt tanulnia, mint tiz-tizenöt év alatt ezelőtt. A ki ebben kételkednék, menjen és kérdezzen meg egy elaggott, jóravaló tanítót s meg fog győződni állitásom igazsága felől. De miben áll hát tulajdonképen tanrendszerünk rendezetlensége? s mi az, a mi a tanitó álláspontját mai napság annyira megnehezíti ? Hogy valaki a rendszeres népiskolai tanításról teljes fogalommal bírjon: nézzen be egy községi iskolába s észlelni fogja, hogy ott a tanitás egy bizonyos, meghatározott vezéreszmén alapul. Nálunk ez még nincs igy; nem azért pedig, mintha nem volnának ép oly ügyes és szakavatott tanítóink, mint amott, hanem azért, mivel nembirunk mindez ideig egy megállapított s átalánosan elfogadott, korunk igényeinek megfelelő tantervvel.*) Nálunk a néptanodai tanitás még most is annyiféle irányban történik, a hányféle az egyh. megye, — sőt tovább megyek : a hányféle a tanitó. Ha én egy szomszéd tanitótársam iskolájába bemegyek, az első körültekintésre tapasztalnom kell, hogy ő más irányban (nem a módszert értem, mert ez a tanitó egyéniségétől sok tekintetben függ), tőlem csaknem egészen eltérőleg tanit. Nézem az általa használt tankönyveket, nagyrészök az enyéimmel ellenkezik ; egyik az ujabb, másik a régibb szerzők által irtak közül való. Miből természetesen azon visszás helyzet következik, hogy én az ő iskolájában a magam modora, helyesebben eljárása szerint nem is szólhatok, •— nem, legalább a gyermek által elsajátított gondolkozásmódot illetőleg. Akarva nem akarva, észre kell vennem, hogy idegen terrenumon állok, s nekem ott, a hol más esetben kötelességem volna vizsgálódnom, a visszás helyzet miatt még csak szavam sem lehet. Hiba van, határozottan hiba a tankönyvek beosztása s ebből folyólag azok felhasználása s kezelése körül is. Ezen segítenünk kell, még pedig mielőbb, mivel mindaddig, mig a szükséges tankönyvek kellőleg osztályozva s rendszerbe szedve nem lesznek, egyöntetűségre nem vergődhetünk. Pedig e nélkül átalános, s a célnak megfelelő sikert várni nem lehet, s a tanitó tanitótársa eljárása felett helyes ítéletet mindaddig nem hozhat, mig ez állapot megszüntetve s a helyzet tisztázva nem leend. *) Tornamegye ref. felekezetű néptanítói egyh.-megyei beleegyezés folytán dolgoztak ugyan ki ez őszön tartott értekezletük alkalmával egy 6 osztály számára szükségelt „népiskolai tanterva

-et, de ez csak ideiglenesnek tekinthető s csupán az annyira érzett közszükségen kiván segiteni. A tankönyveket illetőleg — minthogy azok eddigelé használatban nem levő része iránt még most sincs határozott megállapodás — azon utasítást adja, hogy használja iskolájában minden tanitó azt, a mit saját belátása szerint legcélszerűbbnek lát. K. Zs.