Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)
1871-01-29 / 5. szám
ben centralisationak" stb. nyoma sincs, miután tudva van, hogy a magyar prot. egyház alkotmányában a legnagyobb községet (kivéve Erdélyt, hol az egyházi alkotmány a többi kerületekéhez képest legkevésbé „demokratikus") rendszerint épen abban a viszonyban állanak az egyházmegyéhez, és a centralis egyházihatósághoz, melyben a legkisebbek. Ezenkivül a szabadság veszélyeztetését látja R. abban is, hogy a tanfelügyelő elnöke és vezetője (és nem csupán tagja) a megyei iskolai széknek, hogy a miniszter által neveztetik ki a megye kijelölése nélkül s közvetlenül az alá van rendelve, és hogy a miniszternek átalában egyéb tekintetben is (képezdei tanárok kinevezése, tanodák állítása, tanterv készítése és isk. mulasztási esetek megszabása, a tanítót elmozdító ítélet helybenhagyása) nagy hatalmat ád a törvény. Részemről ugy ítélek, hogy ott hol a társadalom és a községi élet maga is egész lelkesültséggel és teljes erejéből működik a népiskola ügyében, és hol a törvények tekintélye teljes épségben fenáll, ily intézkedések feleslegesek sőt ártalmasak volnának. A mi viszonyaink között azonban ezek még szükségeseknek látszanak. Mi egy erőteljes tényezőt akarunk mozgásba tenni az elhanyatlott műveltség felemelése végett, mely a nemzet egész hatalmát képviselje. Ha erőkifejtést és sikert óhajtunk, nem vonhatjuk meg a felhatalmazást a kormánytól. Különben is nem a hatalom az, a mely veszélyes a szabadságra nézve, hanem a felelősségnélküliség. Azon kell tehát lennünk, hogy a parlament és a közélet nyilatkozásának egyéb közegei utján tudjuk jól ellenőrzeni s hol szükség, helyre igazítani a miniszter intézkedéseit, ki ez ügyben az egész lanyha igyekezettt ország helyett tesz és rendelkezik s különösen, hogy buzgalma efféle bureaukratiáká ne fajuljon, minő ellen Buusennel együtt Révész méltán kikel, mely „a legkisebb részletekig menő gyámság alá szorítása a népnek az állam nevében, mely maga mellett semmi önálló kört el nem ismer, s különösen a községek önállóságát megsemmisíti." Efféle törekvésre a törvény nem jogosítja fel a kormányt. A törvény ugyanis ép ugy mint „egyházunk demokratikus alapokon nyugvó alkotmánya" helyhatóságra bizza a tanitó választását, fizetése megszabását, a tandíj és a szünidők kérdését, az iskolai vagyon és épületek kezelését és közvetlen kormányzatát stb. s olyan jogokat ád a felsőbb hatalomnak,melyek prot. egyházunkban sem illetik a helybeli hatóságot, minők a tanügy legfőbb felügyelése, a tanitók választásának s dijadásának megerősítése, a tanterv és tankönyvnek megszabása, az iskolai vagyon és épületek lelkiismeretes és célszerű kezelésének és építésének ellenőrzése stb. És ha már most, látva, hogy a jogok ily hasonlóan vannak prot. egyházi szervezetünkben és a népiskolai törvényben felosztva, s tapasztalatból tudva, hogy a jogok ily felosztása iskoláink életére nézve inkább jótékony mint káros volt, azt kérdezzük, hogy és mi által tör hát e törvény a prot. iskolák élete ellen ? e kérdésre Révészt ő 1 azon feleletet nyerjük : ugy és az által, hogy a törvény a felekezeti iskolákra elviselhetetlen fényűzést parancsol, segélyezésükhez pedig s e m m i v el sem járul, minek következtében a protestáns iskolák tetemes részben kifognak pusztulni a haza földéről," a minthogy ö biztosan tudja, hogy a magyar kormány emberei e törvény által „ez időszerint bizonynyal nem mást akartak, mint a létező felekezeti s különösen protestáns iskolákat teljesen megsemmisíteni." (Figy. 173) A „fényűzés," mely a prot. iskolákra parancsoltatik abban áll, hogy a törvény 8—12 • lábnyi térséget szab az iskolateremből mindenik tanítványra, 60 gyermeket mindenik tanszobára s 80 tanítványt mindenik tanítóra-Révész ez intézkedés helytelenségét külföldről vett nagyszámú példák és bizonyítékok felhordása által igyekszik kimutatni, a mi neki átalában sikerül is. A 60 gyermeknek egy szobára való meghatározása, mint már fenebb is láttuk, különösen tarthatatlan. A terület megszabásának, melyben főcél a belélegzendő körlég egészséges voltának biztosítása, szintén alig van értelme, ha egyszersmind a tanszoba magassága ia meg nem határoztatik. Helyette tehát ha már számokban akarták megszabni a termek méreteit, sokkal okszerűbb lett volna- a mindenik gyermekre eső körlóg köbtartalmát meghatározni, mint az külföldön ujabban szokásban van. A mi az egy tanitó által tanítandó gyermekek számát illeti, azt 100-ra bízvást lehetett volna tenni, a mint az első törvényjavaslat megjelenése után néptanítóink részéről csaknem egyhangúlag javasoltatott. Mindamellett azonban, hogy a törvény igényeinek túlfeszített voltát mi is beismerjük; nem vagyunk oly nézetben, hogy e fényűzésre kényszerítés prot. iskoláinkat el fogja pusztítani, sőt ellenkezőleg azt hisszük, hogy meglévő iskoláinknak a ligha fog „ártani." Az általam összeállított és közzétett statistikai adatokból ugyanis nyilván van, hogy miután egyházunkban átlag csak 63 tanuló esik egy tanítóra, s annálfogva egy tanszobára, iskoláink a törvény ama legnehezebb igényeinek megfelelő helyzetben vannak, s a mennyiben a tanszobák itt-ott a területi mértéket nem ütnék meg, azon egy fal k i -ebb rakásával segitni nem lesz oly feladat, melyet gyülekezeteink meg ne bírnának. A nehéz feladat tehát csupán a nagyobb nepességti egyház-községekre néz, melyek eddigi iskoláikat megtarthatják ugyan, de a folyvást szaporodandó tanítványok kedveért vagy uj iskolákat fognak még alapítani, vagy elnézendik, hogy azokról a község gondoskodandik. E nagyobb községek összes népessége azonban a protestáns egyháznak csak kisebb részét teszi. Azon föltevést, mintha a törvényhozók a prot. iskolákat akarták volna megsemmisíteni, a fentebbi 1G