Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-11-12 / 46. szám

Ötven évi jubilaeum. A komáromi helv. hitv. egyházmegyében Cs.-Radványon szép és megható ünnepélynek voltunk tanúi ez év okt. 31-én. E napon tartá nevezett egyház agg tanitója Márton Is tv án 50 éves tanítóságának örömünnepélyét rokonai, barátai, pályatársai, tisztelői ronkonszenves körében. Az ünnepély jelentős része templomban folyt le a gyülekezet előtt. A helybeli lelkész jól alkalmazott imája után megzendült a csallóközi dalárda karéneke, melynek végeztével n.-megyeri tanitó Kardos Kálmán következő tartalmas beszéddel üdvözlé kartársai nevében a 71 éves kitartó bajnokot. „A pályatár, mely a sors által részünkre kijelölve van, minél magasztosabb, annál nagyobb felelősséggel áll kapcsolatban; s pedig hol a felelősség súlyosan nehezedik vállainkra, megfeszített erő s ernyedetlen buzgalom igényeltetik ott, hogy az akadályokat, melyek bármely pályán is oly gyakoriak, leküzdeni képesítve legyünk. A legdicsteljesebb feladatok egyike az, mely a néptanítóknak jutott osztályrészül; ennek helyes vagy helytelen megfejtésétől s felfogásától függ a társadalom boldogsága vagy boldogtalansága; benne a jövő nemzedék szellemi s anyagi lételének élete vagy halála rejlik. A nép általános jólétének hévmérői a népiskolák. A mily mérvben virágzik a nevelés : akként emelkedik a nép szellemileg, de anyagilag is; mert korunkban többé nem a nyers erő, de a helyesen gondolkodni-tudás szükségeltetik arra, hogy bárki is a kor igényeinek megfelelőleg töltse be helyét, melyre hivatott, a társadalomban. És épea a nevelés ily nagyszerű horderejénél fogva, ennek tényezőire, a néptanítókra esik a legnagyobb felelősséggel a legnagyobb teher is. Ki e pályára lépett, előre számolnia kellett önmagával, s elkészülve lennie arra, hogy itt lesz munka s küzdelem? mely egész testi és lelki erejét igénybe veszi, melyért azonban anyagi jutalomra számolnia nem szabad. Túlfeszített tevékenység, bántalmak, nélkülözések között lobog j óratörekvő életének szövétneke, miként a gyertya, másoknak világítva, és semmit sem használva önmagának. Készen kell lennie reá, hogy midőn a nép boldogitásának nagy épületéhez, önmegtagadólag, fáradva hordja az anyagot, mellé áll a félreértés setét angyala s izzadt homlokára fűzi a töviskoszorut, hogy verejték-cseppjeit vérré változtassa át. Ön is e pályát választá ezelőtt 50 évvel, szeretett pályatársunk, kit ez ünnepélyes alkalommal, hivataltársai nevében üdvözölni szerencsém van. Mennyi szellemi s anyagi erő, mennyi türelem kelle ahhoz, hogy ily nehéz pályán 50 év alatt össze nem roskadott nem csak, sőt annak minden kívánalmait, a korral lépést tartva dicséretesen betölteni képes vala ! Bármily tövises legyen azonban a földi P^ya : m

c

8 is enged a sors néha oly pillanatokat, melyekben feledjük az élet keserveit, s annak minden szenvedéseiért kárpótolva érezzük magunkat. Nemde önre nézve is, szeretett hivataltársunk, ilyen e jelen pillanat, melyben mi pályatársai, az elismerés, tisztelet s szeretet égi virágaiból font koszorút nyújtunk önnek át, s ezen látja harmatként ragyogni számos felnőtt tanítványaink hálakönnyeit. Ez valóban magasztos jutalom, melyre mi közülünk vajmi kevesen számithatnak; mert ha végre eljő is az elismerés órája, annak koszorúját jóformán csak sírunkra fogja feltenni az utókor. S most köszönet önnek a vallás nevében, melynek buzgó tagokat, köszönet a haza nevében, melynek hazát szerető fiakat s leányokat, és végre a társadalom nevében, melynek józan gondolkodású, erényes polgárokat törekedett nevelni hosszú ötven esztendőin keresztül ! Tőlünk pedig hivataltársaitól fogadja még egyszer elismerésünk s tiszteletünk őszinte kifejezését. Mi egyebet nem adhatunk, mert másunk nincs nekünk ; de őszinte szívből nyujtjuk önnek ezt. Végre azt óhajtjuk a vallás, a haza és az általános emberiség nevében, hogy az ur adjon még éveihez több éveket, napjaihoz több napokat; adjon továbbra kitartást, hogy szép, de nehéz pályáját elismerést érdemlett múltjához méltólag végezhesse be, a mikor aztán isten, a valódi érdemek egyetlen jutalmazója, tegye gondtól redőzött homlokára azt a koszorút, mely az öröklét soha nem hervadó virágaiból füzetik, s melyet a mi Ítéletünk szerint valóban ki is érdemelt hosszas küzdelmeiért". E sikerült beszéd végeztével ismét a dalárda énekelt. Azután pedig a jubiláns ecseteié helyzetét, élte főbb eseményeit. A többi között jól esett hallanunk azon nyilatkozatát, hogy ő soha sem használt testi fenyítéket iskolájában. Midőn beszédét végezé, ismét a dalárda zengé : „Rövid az élet és küzdelem, De majd egy jobb lét váltja fel. Itt az erős csak küzd fárad, De jutalmat csak fent várhat." „Megáldjon téged az isten !" zendült meg utoljára a gyülekezet ajkán, mire az ünnepély véget ért. Az ünnepélyt egyszerű lakoma követé, mely alatt a presbyterium, lelkészével élén és által egy emlékpoharat és tajt-pipát nyújtott át az ünnepeltnek a gyülekezet n'evében, kívánván, hogy soká igyék a pohárból és soká füstölhessen a pipából. A jó kívánat visszhangoztatok a jelenvoltak által is. Nem különben pohár emeltetett a jubiláns és kedves éltepárjáért. Szekeres Mihály.