Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-29 / 5. szám

is alkalom szerint haragra lobbanhat. Kiadónk is utánozza ezt a jegyzést, de hütelenül és ügyetlenül. 129. v. „c o e 1 i r u i n a, a. m. égből lezuhant esővel." — Ilyen erős trópust csakugyan nem gondolt a költő. „Ruina" az egész atmosphaera zilált, zenebonás, feldúlt állapotát jeleli. Magyar is mondja az égi háborúról szóltában, hogy „majd leszakadt vagy összeszakadt az ég." Suum cuique: „ruina = eső", kiadónk leleménye. 137. v. „maturate fugám" azaz „hamar szaladjatok." Vájjon „lassan" lehet-e szaladni"? Igazabban: minél elébb takarodjatok. Servius is sok badarságot összehordva, utoljára is kénytelen oda jőni ki, hogy: „accelerate discessum." 147. v. „p e r la b i t u r, elrobog." — Hogy is ne ! Épen az ellenkezője: elsuhan, elsiklik. „Robog* a robajjal, melyet a kemény és durva kövezeten forgó kerekek csinálnak, van rokonságban. 149, v. a n i m i s, szenvedély, harag. — Furcsa összeállítás! szenvedély = passió (uj latin), indulat = affectus. Az első állandó, csaknem örökös, mint az itasság, fösvénység, szerelem, gyűlölség. Az utóbbi elmúló mint a harag, bosszúság, a katona felhevülése az ütközetben, öröm stb. Több még az, hogy animus magára az elsőt épen nem, az indulatot pedig határozott jellem nélkül egész átalánosságában teszi. Speciális jelentést csak v. rbum regens (mint itt a saevit), vagy hozzájáruló epithetum (mint „laetus in praesens animus") kölcsönöz neki. Azért ritkán is szükség, sokszor nem is lehet külön szóval forditni. Így itt: „saevit animis" — dul-ful. 150. v. „Jamque faces etc., Félbeszakasztja a hasonlítás folyamát. — Dehogy szakasztja! Hisz a hasonlat részletezése épen folytatja a hasonlítást, nem hegy megszakasztaná. (Vége következik.) ISliOLAÜCíY. Az 1868,-diki népiskolai törvényről. E törvény legnagyobb horderejű határozata abban áll, hogy a népnevelés ügyét állami legfőbb vezetés, ellenőrködés és támogatás alá veszi. Nem oly értelemben, hogy a növelési jogokat kizárólag az állam számára foglalná le, mert hiszen ezek gyakorlására szabadságot biz • tosit egyeseknek, társulatoknak, egyházaknak, községeknek és megyehatóságoknak, hanem oly értelemben, hogy midőn a szüléket kötelezi arra, hogy gyermekeiket korszerű műveltségben részeltessék, egyszersmind megszabja a műveltség minimumát s ennek megszerezhetése nélkülözhetetlen biztosítékait és föltételeit, azok előállítására zükség esetén maga is segédkezet nyújtván. Sokat lehet beszélni és írni a szülők s a községek növelési és iskolai jogairól, valamint az állami centralisatióról és bureaukratiáról, mely minden aprólékosságra kiterjedő rendszabályaival a tanügyi Önkormányzatot elöli s a községek e részbe!i jogait megsemmisíti: és ugy hiszem a német földön van is ok elég efféle nyilatkozatokra. De teljesen alaptalan ezen panaszoknak reproducalása mi köztüuk, a mi törvényünk s annak végrehajtása ellen. Mert a mi törvényünk nem a szülei és községi iskolai jogok ellen van intézve.- ellenkezőleg azt állapítja meg, hogy senkinek sincs joga az iskolázatlansághoz és a tudatlansághoz s a törvény kellő végrehajtása a szülőket és községeket, kik mint a statistikai adatok megdöbbentő módon tanúsítják, igen nagy részben hallani sem akarnak iskolai dolgokról, épen arra akarja megtanítani, hogy nekik iskolai jogaik is vannak, melyeket az azokhoz kapcsolt kötelességekkel együtt gyakorolniok és teljesíteniük kell. Ha e jogokat helyettük az állam gyakorolná: akkor tanügyünk az állami egyedárusság és centralisatió bélyegét hordaná magán: de midőn az állam csak azt kívánja meg a szülőktől és községektől, hogy e jogakat, melyeket eddig a polgárság tetemes része semmibe sem nézett, valóban gyakorolják: az ily eljárás voltakép a szülei és községi jogok fejlesztése és biztosítása. Az volna legkívánatosabb, hogy ha a szülék és községek magoktól is megtennék azt, mit gyermekeik növelése tekintetében tenniök kell, ha a társadalom oly önmunkásságot fejtene ki a közművelődés terén, mely egyebek beavatkozását merőben feleslegessé tenné, — s én hiszem, hogy egykor, bármily sokára el fog jöni ez az idő is; de miután jelenleg még nem igy állanak a dolgok: a kulturára pedig életszükségünk van, — munkálkodnia kell valakinek ama legfontosabb cél érdekében, még pedig annak, ki a honpolgárok minden érdekeit leginkább személyesiti és teljes joggal képviseli, t. i. az államnak. S honunkban mindenki, még az is, ki a család növelési jogait legerősebben hangsúlyozza, erről az oldalról vár legtöbbet. Dacára annak, hogy a hagyományos ellenzéki és sérelmi politikánál fogva gyanakodással fogadunk mindent, a mi felülről jő, minden mulasztásokért és bajokért mégis a kormányt szoktuk okolni, s előmenetelünk leghathatósabb eszközeit csaknem mindnyájan tőle várjuk. S e várakozás a népiskola mezején szerintem egészen helyes, mert legalább őszinte önbevallása saját gyöngeségünknek. Az állam gondoskodjék és tegyen ott, hol az egyesek tenni képtelenek s a mi ezek complexumára nézve mégis múlhatatlanul szükséges ! Csakhogy ha az államra kötelezettségeket rovunk, el kell ismernünk jogait is. Ezek addig terjednek, a meddig amazok. A ki e részben semmit sem hajlandó elismerni, az maradjon következetesen azon elv mellett, hogy a növelés merőben a család joga és kötelessége, hanem aztán ne is várjon semmit az államtól. Ha igy is felvirágoztatható a közműveltség, legjobb ! •