Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-29 / 5. szám

Az emberiség már eléggé haladott, miként ne legyen szükség indokolgatni azt, hogy az alternatíva első része a helyes, nem a második. Az állam tartsa fel a mindenkit egyenlően kötelező törvények érvé nyét mindenki ellenében ; ne tűrje, hogy a vallás ürügye alatt a türelmetlenség vagy theocraticai hatalomvágy személyes vagy polgári jogaiban akárkit is büntetlenül sérthessen, szabadságában korlátozhasson ; vagy hogy vallásos meggyőződések örve alatt akár ki is magát polgári kötelességeinek teljesítése alul kivonja. Ezentúl ne avatkozzék az állam a vallás dolgába; de azt se engedje, hogy akármely, egyházzá szervezett vallás, az állami vagy polgári dolgokba avatkozzék. Legyen elve az, hogy a vallásos felekezetek az állammal szemben másnak nem tekinthetők, mint az egy hitet valló egyének szabad akaratából kifolyó önkénytes egyesületeknek; molyek ép azon tekintet alá jőnek mint akármely társas érdekű egyesületek. Ha sértik a törvényt, a törvény megtorolja a sértést. De a mig a törvényt nem sértik; az ő dolguk, hogy mit csinálnak. — Fedezzék közös érdekű szükségeiket, fizessék papjaikat, tartsák fel iskoláikat, templomaikat, a mint nekik tetszik, az államnak velük semmi köze. Nem ad nekik semmit. Ez az igazság. Igen, de Hazánkban az állam nem egyenlő mértékkel mért még azon vallás felekezeteknek sem, melyeketjogosultaknak ismert el. — Egy némelyeknek soha sem adott semmi ellátást egyházi és iskolai czéljaikra. Egynek pedig igen gazdag ellátást adott; azt valóságos államintézvénynek, papjait nemeseknek, főpapjait az ország első polgári karának, valóságos államhivatalnokoknak tekintette, s ilyeneknek tekintvén igen gazdagon fizette, számukra kirendelt nagy terjedelmű birtokok haszonvételével. — Ezen módja az állami méltóságok fizetésseli ellátásának ősi szokás voJt a magyarnál. — így fizette királyait a koronajószágok, igy nádorait némely tengeri szigetek haszonvételével. Eként lévén a dolog, ha a 48-ki országgyűlés az egyenlőség valósítását abban keresve, hogy semmi vallás felekezetnek nem ad semmit, ennek alkalmazásaul azt mondotta volna a protestánsoknak, a görög keleti egyháznak, az unitáriusoknak: „titeket soha semmi ellátásban nem részesítette in, jövendőre sem részesitlek; lássanak el híveitek a mint akarnak" — a eatholica egyháznak pedig azt mondta volna: „számodra fel hagyom az eddigi állami ellátást, s igy már most szent a béke s s s é g köztetek, egyenlők vagytok" — ez csakugyan különös egy neme volt volna az egyenlőségnek, s nagyon furcsa módja az „osztó igazságnak. " Világos tehát, hogy ha a vallásfelekezetek közti egyenlőséget és viszonosságot a „senkinek semmit nem ad az állam* utján akartuk volna valósítani; okvetlenül azt kellett volna indítványoznunk, hogy az állam jövendőre megszünteti azon ellátást, melyben ekkorig a catholica egyház főpapjait és szerzeteit részesítette. Joga volt, s van hozzá; ez kétségtelen. Én egészben véve a magyar catholicus clerus hazafisága iránt mindig igen nagy elismeréssel viseltettem. Még számkivetésemben is nem egyszer vettem magamnak alkalmat a „Nopopery" szenvedélyben rajongó protestáns tömegek előtt, ezen elismerésemnek kifejezést adni, s a magyar catholicus clerust egy tiszteletreméltó kivételes példakint állítani ellentétbe a ha; át, s hazafiságot megtagadó ultramontán hadseregével. De mert az ember infulában is ember marad, meg voltam, s meg voltunk mindnyájan győződve, hogy ha a vallásfelekezetek közti egyenlőségnek ezen módját hozzuk akkor indítványba, oly rnegkérlelhetlen harcot és háborút indéztünk volna elé, s oly hatalmas segéderőt kergettünk volna hazánk szabadsága bécsi ellenségeinek karjai közé, hogy az egész átalakulási nagy munka veszélyeztetve lehetett volna. Nem mertük tenni. Ily kérdések felvetése békés időkre való, midőn a nyomukban kelő szenvedély szele kidühöngheti magát, anélkül, hogy a nemzet hajóját szirtekre sodorná. Nem maradt tehát más választásunk, mint vagy érintetlenül hagyni a vallás dolgát, minden ínyhitő ir nélkül sajgásra kárhoztatni az annyi család boldogságán duló sebeket, s midőn szabadságot hirdeténk a nép millióinak, a szabadságnak ép azon ágát hagyni biztosítatlanul, melynek hiánya legérzékenyebben sújtja az ember kebelét; vagy pedig az alternatíva másik részéhez folyamodva, az egyenlőségnek azon módját választani, hogy az állam fedezze a vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségeit. Rósz expediens, de mi azt választottuk — — kénytelenségből, s a mi a legfájdalmasabban esett pártunknak, még ezzel is csak a törvényesen bevett vallásfelekezetekre valánk kénytelenek szorítkozni; mert ha másként cselekszünk, harcra kel vala ellenünk a