Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-10-01 / 40. szám

munkálatok alatt igen sokat lehet érteni. Én pedig szeretném tudni, hogy mennyiben felelős a lelkész az egyház küléletére vonatkozókban. Mert akármi történik a gyülekezetben, a felügyelő, vagy gondnok vagy pénztárnok, vagy az egész gyülekezet hibája miatt, — már is szokás mindenért csak a lelkészt venni elő. Egy legközelebbi példa: A dunántuli egyházkerület a mult évben be kívánta az egyházaktól a lélekszám és adó kimutatását, Sok gyülekezettől hibás adatok érkeztek be. Erre egy különben igen tisztelt ur azon véleményét nyilvánitá ki a múltkori gyűlésen, hogy az olyan lelkészt, a ki ily hibás adatot hivatalosan hitelesít, mint hivatalával viszszaélőt, ki kell csapni. Jó, — haüem arra a kérdésre meg adós maradt az egész gyűlés, hogy hát hogyan szerezzen a lelkész magának biztos tudomást az adatok hűségéről? Mert az csak nem követelhető a lelkésztől, hogy 40—50 falut saját költségén bejárjon és ott a helység adókönyvéből kiszedegesse saját hiveinek adóját. Meg aztán sok más hasonló eset fordul elő. Hányszor nem kell vagyont illető bizonyítványt hitelesíteni oly egyének részére, a kiknek soha hírét sem hallotta a lelkész. — Így vagyunk a családivekkel is. A lelkész felelőssé van téve azok pontos voltáról. — A mi az anyakönyvekből ki nem világositható, azért kérdezze meg a szomszédokat. — Már aztán, ha 2—3 óra járásnyiról eljön valami szegény ember, — azt megint vissza küldje a lelkész, hogy hozza el a szomszédjait ? ós aztán ha a szomszédoknak nem tetszik eljönni ? Ne irja alá a lelkész, vagy kockáztassa hivatalát ? Akárhány eset van, hogy a felsőbbség megkívánja a lelkész aláírását valamely okmányhoz, oly dolgot illetőleg, miről neki tudomása nem lehet, ő aztán aláirja jóhiszemüleg. És ha ezért hivatalvesztettek legyenek a lelkészek, akkor csak tessék elkergetni valamennyit. Az én meggyőződésem szerint a lelkészt egyedül csak az anyakönyvek pontos viteléről, és az ezekből kiadandó okmányok hűséges voltáról illeti a felelősség, de semmi olyasról nem, a miről neki biztos tudomása nem lehet. 12. §. „Ha utazni akar, 14 napi távollétét köteles a presbyteriumnak bejelenteni; hosszabb útra csak az esperes adhatván engedelmet." Ez igy nem helyes. Először azért, mert a lelkész az egyháznak igen, de a gyülekezetnek nem szolgája, hogy mintegy attól kérjen engedelmet a távozásra, meg nem is gyakorlati. Hát ha hirtelen kell távoznia, hol szedi össze akkor hamarjában a presbyteriumot. Hanem igy találnám jónak e pontot: ha gyülekezetéből távozik, adjon utasítást a felügyelő, vagy gondnoknak, •— hogy előfordulható esetekben mitévők legyenek, — és ha lehetséges, távozását előlegesen a szószékről hirdesse ki. — Jó volna azt is tudni, hogy mennyi szabadságot vehet magának a lelkész, és meddig t art nála a hivatalos szolgálat ideje. Mindenkinek a világon van szabad ideje, ha más nem, a vasárnap ; csak egyedül a lelkész az, a ki egész esztendőn át egy helyhez kötve, éjjel nappal, minden órán szolgálatra készen álljon. Tudok rá esetet, hogy a lelkész annak lett áldozatja, hogy éjjel vitték más faluba gyóntatni. Tudok viszont gyülekezetet, hol az a rend, hogy napkelte előtt és napnyugta után a hivatal zárva van. 14. §. „A lelkész távolléte tartamára köteles helyettesítéséről gondoskodni." Igen ám, de hogyan? Hendes lelkészt nem állithat maga helyett, mert az ilyen saját gyülekezetében van elfoglalva, káplánt meg hol vesz ? Már legalább minden esperességben egy káplánnak csak kellene lenni, a ki alkalmilag helyettesítse a lelkészeket. Igaz, hogy a tani toknak kötelességükké van téve, a mennyire tehetségükben áll, a lelkész helyett helyt állani, de mily kénytelen kelletlen dolog az ! Aztán meg a községi iskolák tanitói bizonyosan nem is fogják kisegíteni a lelkészeket. II. Különösan. a) A nyilvános isteni tiszteletre nézve. 15. §. „Az egyházban divatos liturgiái íendet, oltári ékességeket, lelkészi öltözeteket tartsa meg stb." Ha ezt a pontot szorosan vették volna eddig, akkor még most is bizonyára csattos cipőben, harisnyában, schabbesteklivel és copffal járnának lelkészeink kint, a templomban pedig fehér ingben énekelnék a miatyánkot, meg az epistolát, a mindennemű Ízléstelen cifrasággal eléktelenített oltárok előtt. Mert a nép ugyan magától el nem hagyja még oly nevetséges és botránkoztató ceremóniáit sem, hanem megkívánja papjától a ceremoniáskodást, ha az ezeket még oly ostobaságnak tartja is; megkívánja, hogy énekeljen, ha még oly gixeresen is, ha soha addig egy énekhangot nem adott ki. Ismét csak azt kérdem : hát mire való a lelkész ? Az-e az ő hivatása, hogy a nép balitéleteinek kész szolgáló komédiása legyen, vagy pedig, hogy ó vezesse a népet ? Tudom, hogy sokan azt mondják, erre: hát világosítsa fel a lelkész a népet szép módjával, és bírja rá ferde szokásai elhagyására, de ezt bizonyosan csak azok mondják, a kik még nem próbáltak ilyet. Beszélhet az elfogult népnek akárki, — annál jobban fog ragaszkodni a megszokotthoz. Hát miért divatozik még mai napig is, kész botrányul minden legkisebb Ízléssel biró embernek, — épen legnagyobb falusi egyházainkban a passió mondás ? Bizonyára nem azért, mintha ezen egyházak lelkészei annak üdvös voltáról meg volnának győződve, hanem mivel szép szóval nem boldogulnak, — máskép meg, mert nagy ellenökben a reactió. Legjobb lesz, ha a zsinat megállapít egy liturgiái rendet, ehez aztán alkalmazkodjék lelkész és gyülekezet egyiránt. Az már még is csak nagy megszorítása az egyéni szabadságnak, a mit már a katonaságnál is mellőznek — hogy más szabja meg, hogy a lelkész hogyan borotválkozzék, hogy milyen nyakkendőt viseljen, hogyan kösse azt fel. Pedig ilyenekbe is beleavatkoznak. És pedig nem csak a tudatlan köznép, hanem még olyanok ím, a kik magukat felvilágosodott, higgadt gondolkodású embereknek tartják.