Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-09-10 / 37. szám

ez lelkesité mindenek fölött, — utóbb ugyanez szent féltékenységre is gerjeszti. Mig ugyanis az öreg Flavianus odajárt Konstantinápolyban, a császár két küldötte megérkezik Antiocbiába, s a vett első parancsokhoz hiven, azonnal hozzá fogtak az investigatiohoz. Gazdag és előkelő polgárok börtönöztettek be, megkorbácsoltattak, javaik elvétettek, családjaik lakóházukból kiűzettek, kik aztán ott sirtak s jajgattak a börtönök körül. Chrysostomusnak épen ekkor néhány napra el kelle távoznia hazulról. A megkezdett itélet uj rémületbe ejté a lakosságot, s az egész város menekülni akart a pusztába. Maga a tartományi helytartó, hitére nézve pogány, vala kénytelen a keresztyének templomában megjelenni s csendesiteni, és menekvési szándékáról lebeszélni a népet. És e megnyugtatás sükerült. Chrysostomus visszaérkezvén, tudomást vőn.az esetről. Szivét fájdalom hatotta át. íme a nép vigasztalást nyert — de nem a keresztyén egyháztól, hanem egy pogány helytartótól. Megütközését nem tudja elhallgatni. „Magasztalom a kormányzó bölcseségét, — e szavakat fűzi a következő napon tartott beszédébe — ki a városnak uj zavarát látva, s megértve mindnyájatok menekülési szándékát, megjelent, hogy vigasztalóbb reménységet oltson belétek. De szégyentől és megbotránkozástól pirulok miattatok, hogy e szószékről hallott annyi evangyeliumi beszéd után, néktek szükségtek vala még idegen vigasztalásra. Ugy óhajtottam, bár a föld nyilna meg lépteim alatt és nyelne el, midőn meghallám, hogy a kormányzó csillapitja oknélktili balgatag félelmeteket. A helyett, hogy ő oktasson titeket, ugy illett volna, hogy ti magatok adjatok példát a hitetleneknek," De- végre, végre gyors futárok érkeznek Konstantinápolyból. Az öreg Flavianus küldi. Azt a hirt hozzák, hogy a császár elfogadta az öreg püspököt. Udvarának jelenlétében hallgatá ki. Flavianus megrendité, szánalomra inditá a fejedelmet, és az megbocsátott, Antiochiának. Kinek nagyobb öröm ez, mint Chrysostomusnak ! A mit ő hitt, az valósult, a mit remélt, az teljesült. Az örömhirnek vételével azonnal összehivja a népet a templomba, nyilvánosan hálát ad istennek kegyelme jóvoltáért, s egy nagyszerű beszédben ismétli, hihetőleg az ő lángelméjének vonásaival bővítve, Flavianus megjelenését és szavait: „Igy szólott Flavianus a császár és a körülte egybegyűlt udvar előtt — mondja Chrysostomus a 20-dik homiliában: „Felforgaták szobr adat, de te sokkal dicsőségesebbeket emelhetsz magadnak azoknál. Bocsáss meg a vétkeseknek ; nem fognak ugyan számodra ércből vagy aranyból öntött s gyémántokkal ékesített szobrokat emelni a nyilvános téreken, de sziveikben sokkal drágább emléket szentelendnek tenéked, az erénynek emlékezetét. Annyi élő szobor dicsőítsen tégedet, valahány élő ember van a földön, s valahány csak leend mind a világnak végezetéig ! mert nem mi csupán, hanem a mi utódjaink és azoknak utódjai is ismerendik ez oly fejedelmi s oly nagylelkű tettet,és ugy fogják csodálni, mintha ők tulajdon magok részesültek volna annak jótéteményében. Azonban, nehogy szavaim hizelgésnek láttassanak, egy régi történetet idézek föl lelked előtt, mely azt fogja megbizonyítani, hogy a hadseregek, a kincsek és az alattvalók nagy száma mind nem ékesítik a fejedelmeket annyira, mint a bölcseség és kegyelmesség. Az üdvözült Konstantin császár hirül vévén, hogy egy emlékszobra kőcsapásokkal eléktelenitettet, midőn az egész udvar intené, állna boszut ós büntetné meg fejedelmi homlokának meggyaláztatását, ő gyengéden megsimitá arcát kezével, s mosolyogva válaszoíá, hogy semmi sértést is nem érzene. A legnagyobb zavarba hozva, az udvaroncok szégyentilten álltak el sötét szándékuktól; és ezt a szót magasztalva dicsőité még ma is az egész világ ? Az idő nem vénité meg, s ilyen erénynek emlékét el nem oltá. Hány diadaloszlopnál értékesebb az ! Sok várost épített ez a fejedelem, legyőzött sok barbarokat, mind arról nem maradt emlékezet. De ezen szavai, ezek ott élnek minden ajakon. Hallják ezeket a kik utánunk jőnek s hallják, a kik azokat követendik; és senki nem hallhatja, bogy magasztalással fel ne kiáltson, s hogy ezer áldást ne mondjon azon fejedelem emlékére, a ki e szavakat kiejtette. S ha ezen nyilatkozat ily dicsőséges az emberek előtt, ne lenne-e sokkal inkább koronára méltó az örök isten előtt, a ki az emberek jóakarója ? De vajon szükséges-e Konstantint avagy idegen példákat juttatnom eszedbe, midőn megindításodra elegendő tulajdon magadat és saját tetteidet említenem. Emlékezzél csak vissza azon fejedelmi nyilatkozatokra, melyet a mult húsvéti-ünnepek közeledtével egész birodalmadban szerte küldetél, melyben a vétkeseknek kegyelmet , a foglyoknak szabadulást jelentettél; s mintha már ezen határozat nem szolgáltatott volna elegendő bizonyságot kegyelmességedről, azt is mo: dád még leveledben : Miért nincs hatalom, a halottakat is életre kelteni ! Emlékezzél vissza most e szavaidra. Itt a pillanat, a halottakat életre kelteni ! Még mielőtt az Ítéletet megvitték volna néki, Antiochia már is leszállott a pokloknak kapujáig. Emeld föl ez örvényből ; nem kell hozzá se kincs, se idő, se fáradság, egyetlen szó is elég; s te uj életet adsz egy városnak, mely a halálnak árnyékával van elborítva. Engedd, hogy az e pillanattól fogva a te irgalmasságod városának neveztessék. Gondold meg, hogy te nem csupán egy városnak sorsa, hanem saját dicsőséged és az egész keresztyénség fölött hozasz ítéletet. Ezen órában a zsidók, a görögök, a müveit világ s a barbarok mind ismerik immár szerencsétlenségüket; mindenek szemei te reád néznek, és várják, mit határozasz felőlünk. S ha 4e ítéleted emberi és nemeslelkü leend, magasztalni fogják azt, dicsőséget adnak istennek s igy szólanak egymáshoz : „Oh egek, mily nagy a keresztyénség hatalma I Ezt az embert, kihez senki a földön hasonló nem vala, ki mindent elveszthetett, mindent elpusztíthatott volua, megszelidité azt, alázatossá tette, s olyan bölcseséget adott neki, minőhez hasonló a legigénytelenebb emberek-