Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-22 / 4. szám

hanem csak abban, hogy „memor"-nak passiv értelmet tulajdonit (emlékezetben tartott harag,) ámbár ez is mint látók, teljesen szükségtelen. 5. v, e t b e 11 o folytatja et terris et alto felosztást, mig quoque multa-ra vonatkozik." Helyesebben „multum"-ot és „multa"-tköti össze. Magyar tanitványnak meglehet vala mondani, hogy mind que, mind et jelentésök; is. „d u m kötmóddal szándékot, célt kifejezőleg." — Nihil horum; clum egyszerűen = donec. Több megrovásnak is lőhetne helye, de elhallgatom. 7. v. „A 1 b a n i p a t r e s költői elnevezése Alba Longa városának, melyet Aeneas fia Ascanius épitett vala." Esetlen magyarázat. „Albani patres egyenesen csak az albaikat jelenti, kiket a történelemből ismert okokból méltán nevezett a költő „ patres "-nek. Én az egész verset összefoglalva, csak annyit mondanék, hogy „Albani patres" és „moenia Romae" tropice (pars pro toto) jeleli lí Albát és Romát. 8. v. „n u m i n e, t. i. Junonis, minő akaratát (kívánságát) sértette meg, vagy mit fájlal (Juno), hogy sat. — Itt elmondhatjuk, hogy „nunc venimus ad vexatissimum locum," melyet az idézett jegyzés a lehető legroszabban magyaráz, alakilag és anyagilag. Alakilag, vagyis irályilag t. i. hiányzik a „sértett meg"-hez az alany. Nem is pótolhatja ki a tanuló ; mert a szövegben a „numine laeso" absolutive van téve; a jegyzésben pedig csak „Juno" az alany. A mi a dolgot magát illeti „numen" sok mindenfélét tehet, csak „akaratot" és „kívánságot nem. De igenis teszi az akarat, kívánság foganatos, sikeres kijelentését, a rögtön teljesítendő parancsot, le ennek egy fejbiccenéssel (nuo) való kifejezéseig. Sőt, mivel annál döbbentőbb minél nagyobb az ellentét az eszköz csekélysége és az eredmény nagysága közt, azért vált ama fejbiccentés, mint nutum és numen az isteni hatalom jelképévé. A n n u i t et nutu totum tremefecit Olympum. Teszi tehát numen a legfőbb, az isteni hatalmat; de nem meddő tulajdonságot vagy eszmét, hanem mint tevékeny, sőt tettesen működő, kormányzó, vezénylő hatalmat, és ezt megtestesülve gondolván, magát a személyesített istenséget. Térjünk már vissza Yiigiliusnak kérdéses helyére. Vájjon a numen alatt az abstract tulajdonságot, a hatalmat, parancsot értette-e a költő, vagy concret hatalmas isteni személyt? Ha az elsőt tesszük föl, bajos megfogni, mikép lehessen hatalmat, vagy parancsot „megsérteni", s ezen csak az bir segitni, ha Heinsius emendatioját : „quo numine laesa" (Juno) elfogadjuk s még igy sem szabadul meg egészen az erőltetéstől a szóba vett hely értelme. Ezeket bővebb megfontolásra ajánlván, átmegyek a második feltételre, mely szerint a vitatott helyen a „numen" egyenesen isteni személyt tenne, mely esetben megint két magyarázatra nyílik ajtó. Mind a kettő elég merész, megvallom; de sem a nyelvtani logicát nem csapja arcul, sem szövegváltoztatást nem igényel. Az egyik ez. A" költő megemlítvén hőse hányódásait és szenvedéseit, okát kérdi a múzsától. Feltehetjük, hogy „ha tudná, nem kérdené", mint a népies szólam mondja; sőt teljes homályban van : tapogatódzik, mint Dante a pokol kapui előtt: „mi ritrovai per una selva oscura." Csak az az ok rémlik előtte, a mi a mythosbeli legtöbb tragikai esemény forrása, t. i. valamely istenség igazi vagy képzelt bántalma. Természetesen ötlik fel hát az a kérdés: quo numine laeso." ? S ezt szintoly természetesen követte volna tovább körülbelől ez, hogy „lőn kitéve szegény Aeneas annyi bajnak és veszélynek?" Ámde aközben megsúgja neki a felszólított múzsa, hogy „Juno volt az sz istenség" s a költő hirtelen megváltoztatván a constructiot, a szenvedőt cselekvőre váltó, igazi hypallageval, folytatja imigy : „vagy mi bántotta az istenek királynőjét, hogy igy gyötörje Aeneast stb ?" S az ablativi absolutivi határozatlanságánál fogva a hypallaget erőltetettnek épen nem mondhatni. Vagy, ha ez nem tetszik, s a „numine laeso"-t a verbum finitum „impulerit"-tel szorosabb kapcsolatban képzeljük a commentatorok legnagyobb részével ugy is megmaradhat a numen-nek személyes értelme. Mert hiszen a „regina deorum" az isteni testület akármely tagja bántalmát szivére vehette s a Heyne ellenvetését, hogy „Juno nem haragudt kalákában,"*) Horatius cáfolja meg verseiben : ... ex quo destituit d e o s Mercede pacta Laomedon, mihi Castaeque damnatum Minervae Én pedig a vitatást Horatiussal igy rekesztem ba. „8i quid nosti rectius illis, .... imperti. 9. v. „v o 1 v e r e c a s u s, sorscsapásokat hengergetni, költőileg annyi mint csapásokat szenvedni." — E jegyzet esetlensége szembetűnő. Kiadónk 1 tyesebben teszi, ha Serviussal megmondja, hogy „volvere volvi." T. i. néhány példa van reá, hogy volvere-t szenvt ő értelemben használják; ugy hogy még hypallagere em szorulunk. Magyarul pedig egyszerűen = forogni. P. o. veszélyben forgunk ; de nem „hengergünk" és még kevésbé „hengergetjük" a veszélyt. 13. v. „Carthago, Italiam coatra Tiberinaque longe Ostia ..." — No már erre halljunk egy furcsa jegyzetet : „longe helyzete Tiberina és Ostia közt esse vagy distare részesülőjét pótolja: tehát „messze fekvő." — A ki érti, magyarázza meg ; ego Davus sum, non Oepidus. De biz azt hiszem, az a tanítvány is, a kinek igy magyaráznak. 15 v. Erre, hogy „Quam Juno fertur terris magis omnibus . . . coluisse," ezt jegyzi kiadónk: „terris a másodfoktól függőleg." — Ez elemzés a talpán! Csak azt szeretném tudni, hogy ennek „magis terris" mi értelme van? Ugyan-e vers alkalmával a „coluisse"-re, *) H. szavait nem idézhetem, mivel nincs kezemnél az editiój