Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-07-23 / 30. szám

állhat; szükség van eszközökre, melyek a célnak szolgálnak, s megvalósítását elősegítik. Természetes, hogy csak az(*n eszköz leket alkalmas és célravezető, mely isten országának eszméjétől nem idegen, hanem vele szoros kapcsolatban és öszhangzáaban áll; s továbbá az, mely a másik tényezőnek — az embernek — természetét is kellőképen számításba veszi. Szerencsére van egy ilyen eszközünk, de csak is egy. Mind az ismeretek gazdagítására, mind az érzelem felköltésére, mind az akarat elhatározására legellenállhatlanabb eszköz a beszéd, az élő szóvali előadás, mely ha az emberi lélek mindhárom irányzatára akar hatni, s bizonyos művészi szabályokkal párosul, szónoklattá válik. A keresztyén egyház a fentebb érintett kiil- és belmissiói kettős hivatását kiválólag a szónoklat által éri el. A katholicismusnak ép ezért nincs, s nem is lehet jövője, mert ezen hatalmas eszközt kibocsátá kezéből, vagy csak cum grano salis alkalmazza, s másod- vagy harmadrangúvá sülyesztette, mi az elsők között is a legelső helyen érdemelné a figyelmet. Mi protestánsok elfogadjuk a nagy mester Jézus álláspontját, nem csak, hanem egyedül azt tekintjük egyházunk teremtő és fenntartó életelvének. Igehirdetés nélkül nem csak a protestantismus nem született volna meg, de valószínűleg a krisztianismus sem. Maga Jézus sem szükségesnek, sem célravezetőnek nem tartotta tanításait és tudományát holt betűkbe rakni le; hanem az élő szó ereje, a beszéd hatalma által oly csudákat idézett elő, hogy az elébb együgyű, tudatlan tanítványok az igazságnak lelkes apostolaivá, a nagy mester megannyi altér ego-ivá érlelődtek. Neki a beszéd, a szónoklat volt egész fegyverzete, melylyel ellenfeleit legyőzte, kétkedő tanítványait meggyőzte, s az isten országát megalapította. Soha ember ugy nem szólott, mint Ö. A tanítványok sem hagyták el a mester nyomdokát. Ok is a beszédre, az igehirdetésre fektették a fősúlyt ; istenitiszteletök központját ez képezé; szorgalmatosak valának a beszédben és igehirdetésben. Ha tehát azt nem emiitjük is, hogy a reformátorok is a legfontosabb eszköznek és tényezőnek az evangelium hirdetését tartották, már ebből is világos, hogy az egyházi szónoklatnak erős históriai alapja van. De ez még magában nem indokolná a szónoklat jogosultságát, ha a történetit a lélektani alap is nem erősítené. Tapasztaljuk ugyanis, hogy gyakran a leg zebb eszme is, ha csak papíron van, hidegen hagy bennünket, vagy a legjobb esetben pillanatnyi örömet és érdekeltséget idéz elő ; mig ha ugyanazon igazság a szónok meggyőződésének erejével szól hozzánk, mintegy követeli lelkűnktől, hogy elfogadjuk és teljesítsük. Már pedig az egyházi szónoklatnak minden esetben és időben az a célja, hogy az akaratot mozgásba hozza, hogy elhatározást szüljön a jóra, mi csak ugy lehetséges, ha az evangelium betűjét a beszéd erejével megelevenítjük, és a gondolkozásban járatlanok számára hozzáférhetővé tesszük. Protestáns egyházi szónoklatunk közönségesen három formatióban törekszik a főcélt, az igehirdetést érvényesíteni, t. i. a prédikálás, a káté-, és végre a biblia-magyarázás által. • A cél mindháromnál ugyanaz, t. i. a ker. vallásos élet emelése ; de a mennyiben egyik mégis nagyobb fontosságú a másiknál, s a cél elérhetésére több praktikus elemet foglal magában, kísértsük meg röviden kimutatni mindegyikre nézve a helyet, melyet a prot. isteni tiszteletben elfoglalhat, tekintetbe véve a ker. vallás szellemét és korunk miveltségi s vallási haladottságát is. * * * Legfontosabb a ker. öntudat fenntartására s erősítésére, és ezért legelső helyen is említendő, a szoros értelemben vett egyházi beszéd vagy prédikáció. Ez képezi a prot. istenitiszteletnek tulajdonképi középpontját; a többi részei is a kultusznak — ugy látszik — ezt szolgálják, legalább igen nagy részben, mert az ének és ima mintegy arra vannak hivatva, hogy az emberi kedélyt vagy érzelmet mozgásba hozván, elkészítsék az utat az v

ige gyorsabb befogadására, s illetőleg a mi a prédikáció végcélja, — az akarat elhatározására. Nem mondjuk ezzel, hogy a liturgiái résznek becse semmi, sőt inkább kiváló becset tulajdonítunk neki, — csakhogy relatív értelemben, a mennyiben t. i. az ének és ima ép oly magaslatra emelik érzelmeinket, minőt a prédikáció eszméje és hangja megkíván, annyiban igen becsesek, mert a főcélt segítik elő, — ellenkező esetben az elégületlenség érzetét hagyják lelkünkben, mikor a templomból távozunk. Ezt csak mellékesen kívántam megjegyezni, mielőtt tárgyamat tovább fejteném. A prédikáció felöleli a hallgatónak minden életviszonyát, s az evangelium lámpájával világítja meg az ösvényeket, melyeken haladnia szükséges és hasznos. Oktat és megvilágosít, vigasztal és buzdít, hitet és reménységet kelt, tanit a szeretetre és lemondásra, bizalmat ébreszt isten, az emberek és önmagunk iránt, szóval az egész embert, s annak minden tehetségeit veszi mivelés alá. Ezen kiváló fontosságánál fogva tehát, melyet az egész életre gyakorol, különösen megérdemli a prédikáció, s a iegnagyobb mértékben felhívja figyelmünket, hogy szerkesztésénél a legnagyobb gonddal járjunk el, s mindazon szempontokat szem előtt tartsuk, melyek ennek értékét emelik. Szűkség, hogy a prédikációt oly elemekből alkossuk s oly alakba öltöztessük, melyek a hallgatónak gondolatköréhez, a kor miveltségi álláspontjához, és mindenek fölött a keresztyénség eszméjéhez legjobban találnak. Ezen nézpontokból kell kiindulni a tárgy megválasztásánál különösen, mert csak azt nevezhetjük ügyes és tapintatos papnak, ki minden alkalomkor a legjobb tárgyról prédikál. Az egyházi beszéd sokféle tárgyai közönségesen két fő osztály alá foglalhatók össze, u rn. a hittani és erkölcstani tárgyak keretébe; s hogy ezek közül, melyik csoportnak adjunk előnyt a má-