Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-07-16 / 29. szám

irány, általános vallásos nézlet, talán még alak és módszer tekintetében is valamikép a ker. prédikáció előképéül tekinthetők-e; oly kérdés, melyre természetesen tudákkóros Összehasonlitással nem, hanem csak valódi történelmi értelemmel lehet felelni. Miután a próféták jellemzését és hivatások körvonalozását előbb már megkisérlettük, és megvizsgáltuk mennyiben érintkezik a ker. prédikátori hivatallal, helyén látjuk közelebbről a prófétai beszéd általános sajátságait elősorolni. A prófétai beszédeket nem ugy kell felfogni, mint tudományt, rendszeres tant; s habár sok helyen kitűnő példányul szolgálhatnak a vallásos igazságok nyilvános előadására, többnyire mellesleg jelennek meg, a főcélba olvadnak be, és épen ez által idézik elő nagyszerű hatásokat. Nincs itt Írásmagyarázat, megállapított hitágazat fejtegetése, vagy egy kész, befejezett vallástudomány tanítása, hanem mindenütt figyelmeztetés, szorgos intés, serkentés, mely parancsolásig fokozódik, végre bizonyságtétel istenről, tanácsáról és akaratáról. Jóllehet némelyik próféta beszédét helylyel közzel egy régibb próféta jóslatához kapcsolja; de nem tekintenek vissza hitök kezdőjére és elvégezőjére, ki által üdvözülhetnének. A múltban csak egy politikai eszményképük van (Dávid), mert isten szövetsége minduntalan megtöretett s ezért vallásos, élő és eredeti képekről (Ábrahám, Mózes, Dávid) vajmi kevéssé lehet szó. Vallás-erkölcsi eszményképüket a jövőben látják. Századokról századokra nem csak gyakoribbá és érthetőbbé lesz az utalás a jövő idő vallásos beteljesedésére, hanem magában a prófétai beszédben is az isteni igazság fokozatos megvalósulása észlelhető, ugy hogy a hirdetéssel a megjelenés karöltve jár. De miután e haladás a történelmi fejlődéssel szorosan egybefügg, magától érthető, hogy a prófétai prédikáció tervszerű visszatéréséről, közönséges értelemben, szó sem lehet; az isteni üdvgonuolat kijelentése nincs évekhez és hónapokhoz kötve. Idő és alak szerint istennek egy kiszámithatlan, önkéntes kegyelmi ajándéka, és ezért ugy jelenik meg folyvást, mint valami rendkívüli. Továbbá megjegyezzük: a prófétai beszéd nem alkalmazkodik egy meghatározott gyülekezethez, hanem sokkal nagyobb körhöz; ennélfogva nem közeledhetik közvetlen az egyeshez ; benne a lelkészet! elem, ha ez alatt az általános erkölcsi és vallásos igazságok speciális alkalmazását értjük az egyesek kedélyére, nem fejlődhetik ki; egyes osztályok, korok, nemek szükségei és kötelességei itt nem tárgyalhatók. Az összes nép politikai, erkölcsi és vallási helyzete idézi elő és foglalkoztatja a próféták beszédeit. Ritkán beszélnek az istenuralmi ÁÖzügy békés és tartós állapota alatt, hanem nagy események közben, vagy kevéssel előttök az idő jeleire utalnak, és a nagy tényekből isten tanácsát, Ítéletét és akaratát vonják ki, büntetnek, fenyegetnek, intenek, szabadulást ígérnek: mindezt közvetlen vonatkozással a pillanat helyzetére. a ker. prédikáció nem csak múlékony, időszerinti eseményekből, hanem egészen más forrásokból is indul ki. Mindenek előtt ott van az egyházi év innepeinek sorrendje, mely szerint a megváltó életéből a legfontosabb események, az üdv nagyszerű tényei elmélkedésünk tárgyául felveendők, E mellett a ker. hit tartalma a ker. erkölcstan követelményeivel, bizonyos teljességben adandó elő, miután a felnőttek gyülekezete is folytonosan előbbre haladó ker. tanítást igényel. Valóban, e benső, szellemileg alakuló egyesülése az istenitiszteletnek a vallásos tanítással, felette becses; de ebben még nem éri el a ker. prédikáció eszményét. A hitágazatok és erkölcstanok folytonos ismétlése, ha még oly gondosan van is kidolgozva, iskolaivá és tudákkórossá lesz. A hallgatók belefáradnak és a prédikátorok magok is érzik a kiegészítés, látkörük kiszélesbitésének, a lélek fölelevenitésének szükségét. Mint eszközölhető ez ? Helyes, hogy prédikációnkban gondosan tekintetbe vegyük azon jelentőséget, melyet a gyülekezeti élet folyamában egyházi innepeink nyertek ; az évszakokkal, a természet fejlődésével, a földmives munkájávali összekapcsolás sem megvetendő. De mivel ez mind nem elég, a minden gyülekezeti istenitiszteletet magában foglaló egyházi év eszméjéhez tértek vissza, hogy tartalmát lehetőleg specifikálhassák. A régi perikopákból kiindulva, minden egyes vasárnapnak külön kinyomást, egy kiváló gondolatot, talán különös kegyet is akartak tulajdonítani. Nyilván való, hogy e törekvések sok körülmény miatt meghiúsulnak, sőt más utón megint a tudákkórosságra vezethetnének. De maga e szándék, melyből kiindulának, teljesen helyes ismereten alapszik. Nézzük végig az egyházi évet hosszú sorozatú templomi prédikációival: melyek ezek közül a legtöbbek által hallgatottak ? Melyiknél számithatunk, a különben hanyag templomba járó gyülekezetben is népesebb közönségre ? Nagy innepeinken kívül a konfirmatio, reformatio és uj év napja. Nem csak innepi kitüntetésüknél fogva, mivel utóbbiak ugy sem birnak, van a prédikációnak különös vonzereje; hanem azért, mivel e napok jelentményét a nép teljesen érti, minden egyes gyülekezeti tag tudja jól, mily esemény vagy cselekményről van szó, tárgygondolat és cél előtte ismeretes ; és igy a predikacionak egy bizonyos előföltétele nem hiányzik, pap és hallgatók közt mindjárt a templomba belépésnél bizonyos összeköttetés van, mely a figyelmet, érdekeltséget fokozni képes, mig más vasárnapokon rendesen csak a szószékből tudják meg, mi indítsa meg e napon kedélyöket, természetesen kétes eredménnyel. Túlságos volna azt állítani, hogy tartalmára nézve minden prédikációnak alkalomszerűnek kell lenni. A prédikátor isten igéje és saját szive kincstárából ót és ujat nyújt; hogy az épen alkalomszerű volt-e, hallgatói helyzetének és hangulatának megfelelő-e, e felett gyakran messze eltérnek egymástól a vélemények. De minden esetre kötelességünkben áll a gyülekezet vallásos és erkölcsi szükséget, szellemi érdekeit, közhangulatát foly-