Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-01-15 / 3. szám

vényt épen azoknak támogatásától fosztja meg, kiknek közreműködésére leginkább szükségünk volna. Ha magának a törvénynek szövegét tekintjük, abban nem fogunk semmit találni, a mi ezen előitétet igazolná. Miután a törvény, mely átalán véve a szabadság elvéből indul ki, a vallásfelekezeteknek jogait a nevelés terén elismerve, azokat csak annyiban szorítja meg, a mennyiben a tanítókra nézve oly qualificatiókat és az iskolában tanítandó tárgyaknak oly minimumát állítja fel, melynél alább szállni nem lehetne, s miután ott ahol,— mert felekezeti iskola nem létezik, avagy mert a szülők gyermekeik nevelését ily módon jobban reménylik eszközölhetni — községi iskola állíttatik fel, a törvény a vallás- és erkölcstant a köteles tantárgyak között elsőnek jelölte ki, melynek tanításáról gondoskodni az egyes vallás felekezeteknek nemcsak jogában áll, de kötelességül tétetett: csakugyan nehéz volna meghatározni, a törvénynek mily rendelkezése az, mely által az bármely vallásfelekezet érdekeivel ellentétben állhat. Pe hogy ezen előítélet létezik, s hogy mindazon akadályok között, melyek a népoktatás ügye kifejlődésének útjában állnak, egy sincs, melynek hatása károsabb, azt mindenki, ki az utolsó két év alatt ez ügynek egész kifejlődését figyelemmel követé, bizonyosan el fogja ismerni, és ezért semmi nem fontosabb, mint hogy-mindazok, kiknek nevelésünk ügye szivökön fekszik, arra egyesítsék törekvéseiket, hogy ezen előítéletet lekűzdjük, melynek alapja csak az 1868-diki törvényhozás szándékainak félreismerésében s az állam s a különböző vallásfelekezetek valódi érdekeinek téves felfogásában keserhető. Elmúlt az idő, midőn az állam s az egyház hatalma a két kard jelképében fejeztetett ki. Századunkban, amely az államban és egyházban egyaránt a szabadság elvének létesítésére törekszik, sem az államnak, sem az egyháznak íeladata nem lehet az, hogy kizárólagos uralmát alapítsa meg. Ha oly jelképet keresünk, mely napjainkban az állam és egyház kölcsönös viszonyát kifejezheti, a két kard helyett — mely csak küzdelmet jelent — két támasznak nevezhetjük azt, mely az emberiség javára létezik, melynek egyike inkább szellemi, s erkölcsi fejlődését, másika inkább anyagi jóllétét és biztonságát tűzve ki céljául, különböző utón egyre működnek, és talán nincs ügy, melynél az állam s a vallás érdekeinek ugyanazonossága világosabban kitűnnék, mint épen a nevelés, mely valamint az államnak hű polgárokat biztosit, ugy minden az erkölcsöket nemesítő vallásosságnak legbiztosabb alapja. Kétségtelen, hogy sokan az érdekek ezen közösségét még nem látják át, hogy egyesek a buzgóságot, melylyel a nép vallásához ragaszkodik és a féltékenységét, melylyel annyi áldozattal megszerzett polgári szabadságunkat őrizzük, arra használják fel, hogy mindent, ami az állam vagy egyes felekezetek részéről népnevelésünk érdekében történik, majd a vallásosság, majcl az állam önállására nézye veszélyesnek hirdetik; — és népuevelésünk gyorsabb haladásának nincs ennél nagyobb akadálya. — De épen azért szükséges, hogy mindazok, kiknek ezen tigy szivökön fekszik, mindent elkövessenek ezen téves felfogás eloszlatásra; ennek pedig legjobb módját az 1868: XXXVIII törvény szellemének lelkiismeretes és gyors valósitásában fogjuk találni. A nagy feladatnak ily értelemben megoldása az egész nemzetre, s annak minden egyes tagjára tartozik ugyan , de közelebb a törvényhozás teendője lesz intézkedni azon rendszabályok iránt, melyeket már az első két (1869—1870.) év tapasztalásai szükségesükül bizonyítanak arra nézve, hogy az 1868. XXXVIII t. c. elvei való sittassanak. Előterjesztésem II. fejezetében kifejtém, hogy: 1. az iskolaépületek hiánya; 2., a tanitók elégteknsége és képzetlensége; és 3., az anyagi erő elégtelen volta képezik népoktatásunk haladásának azon legfőbb akadályait, melyeket elhárítani nagyrészt a törvényhozás hatalmában áll. Ennél fogva, nézetem szerint, e következők volnának ez ügyben az országgyűlés legközelebbi teendői: 1. Mindenekelőtt intézkedni kell a hiányzó iskolaépületeknek minélelöbb létesithetése iránt. — Sok helységben minden telek magán birtokot képez annyira, hogy a községnek akkora telke sincs, hová iskoláját építhetné, a magánosok pedig vagy épen nem, vagy (tudván, hogj a község feltétlenül köteles iskolatelket szerezni) szertelen áron hajlandók a szükséges földet e célra odaadni. Ily esetekben egyedül kisajátítási rendszabálylyal lehetend iskolákat építeni. Ennél azonban sokkai több oly eset van, (sőt majdnem minden nagyobb városnál s községnél az tapasztalható), hogy a község képes volna ugyan saját erejéből fedezni iskloai folyó szükségleteit: sot évek során át lassankint építkezni is tudna : de nem képes a hiányzó iskolai épületeket önerejéből most egyszerre előállítani. Másfelől pedig legdrágáb azon idő, mely ezen községek gyermekeinek oktatására nézve elveszne azon évek alatt, a míg a szükséges tanitólakok s tantermek elkészülhetnének. Az ily helyzetben levő, de különben vagyonos községek nem szorultak ugyan arra, hogy az épületek az állam költségén állíttassanak fel j de igenis a segélyre, melyet legcélszerűbb lenne olcsó és fokonkint törlesztendő kölcsön alakjában nyújtani. 2. Azután gondoskodni kell, hogy elegendő számú tanitóerőket nyerjünk. Előterjesztésemben kimutattam az okokat, melyek miatt jelen viszonyaink között alig reményihetünk — különösen férfi — tanitó erőket elegendő számmal szerezni. Ezen okoknál fogva, meggyőződésem szerint, csak a következő módokon lehetend a szükséges tanítói állomásokra elegendő erőket szerezni, — nevezetesen: a) ha a tanítói állomások tényleges díjazása lehetőleg jobb karba hozatik; b) ha a tanítóknak bizonyos szolgálati idő utánj vagy elnyomorodásuk esetére kellő nyugdij biztosíttatik, s igy ha munkájuk értékéhez mérten csekélyebb anyagi díjazásban részesülnek is, de legalább öregségük vagy egyéb okból munkatehetetlenné válásuk esetére anyagi