Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-06-25 / 26. szám

Ami azonban személyemet illeti, legyen meggyőződve Sz. G-. ur, hogy az irányomban használt kicsinylő hangjp feletti megütközésem percnél tovább lelkemet nem háborgatta ; mert azonnal elgondoltam : ha Sz. Gr. ur engem e dolgokban való alapos Ítélettételre illetékesnek csakugyan nem tart, akkor csak kötelességét teljesítette, midőn mint hívatlan zavargót kereken letromfolt; ha pedig irói fogásból affectálta a kicsinylést, akkor is gyöngeség volna panaszt emelnem, miután polémiában csak ugy, mint minden egyéb harcban, fogásokkal élni nem tilos dolog. Személyemet illetőleg tehát csakhamar megalkuszunk, de nem ugy a dologra nézve; itt már latra vetjük a szót és még azzal sem érjük be, hogy Sz. Gr. ur szerint „jó akaratú olvasók különbséget nem látnak köztük és a Prot. egyh. és isk, lap között", *rert régi szó, de igaz, hogy „duo si faciunt idem, non est idem." Én kiindulva a tényből, hogy a középkor szülte dogmák a mai emberiség tudalmában többé semmi gyökérrel nem birnak; — miután a vallás örök igazságai bizonyos kor világ-nézletéből folyó vallási tantételekíől vagy dogmáktól függetlenek, a vallás egész taofogalmának a biblia tudomány értelmében teendő revisióját s ennek alapján uj káté írását indítványoztam. Ez Sz. G. urnák hosszadalmas és haszontalan dolognak látszik s tekintettel másfelől jött, hasonértelmű felszólalásra, igy nyilatkozik: „Ugyan, mi lenne abból, ha felvennők sorban egyházunk tanait, a dogmákat; vizsgálnók, próbálnék ugy, amint a jó Isten tudnunk adta ; s aztán az irodalmilag reformált tudományt megállítanék ? Köteles lenne-e mindenki, azt elfogadni ? különben : anathema esto ! Vagy, a hányféle vélemény előfordulna: annyi felé szakadnánk, s lennénk „szabad egyház" ? Az első esetben kén yszer, s ennek nem hajtjuk meg fejünket; a másodikban „commune", ezt m é g (! !) nem óhajtjuk, mert félünk tőle a mi viszonyaink közt?" — Mit ő neki általában do^ma! „az ő hitének senki nem parancsol, ő sem conciliumra, sem sancta synodusra nem hallgat, s nem lesz olyan szent synodus ezen a világon, a melynek tekintélyéért ő elfogadni hajlandó volna bármely dogmát." De uram fia! hát csak azért alkotunk dogmát, hogy azzal a lelkiismeretnek parancsoljunk ? Hátha épen a lelkiismeret szabadságát állitanók fel fődogmául, amint én ezt e tárgyban irt első cikl.emben megpendítettem? Hiszen épen azért kivánjuk a 16-ik századbeli dogma revisióját, mert ugy amint van, lelkiismeretünkön erőszakot tesz, s az ért ohajtanók a kegyességnek mai tudatunk szerinti kifejezését, hogy ne kéntelenittessünk hivatalosan hazudni, amit személyesen nem hiszünk. Ha tabui a rasa volna előttünk, akkor valahogy csak megérteném Sz. Gr. ur okoskodását; ámbár akkor is azt kellene mondanom, hogy „értem, uram, de meg nem foghatom." A tudomány ugyan is eddig azt tartotta, hogy a dogma a vallási tudatnak szükségképi fejleménye, hogy a vallás mihelyt nyilatkozik, s mint társadalmi instítutio életbe lép, a hiendők fogalomszerű formulázása nélkül nem is gondolható. E szerint nem önkényünktől függ, akarunk-e dogmát vagy nem; sőt az sem áll mi rajtunk, hogy ilyen vagy amolyan dogmát akarunk e. A vallásos örök eszmék tudatunkban szükségképen olyan alakot öltenek, amilyeneknek azokat a kor közgondolkodásának tükre, világnézetünk prismája mutatja, s éppen abban áll a vallási eszméknek a protestantismus szellemében történő fejlődése, hogy amaz örök igazságokat a haladó ismeretekkel időről időre öszhangzatba hozni törekszünk. De meg, ha Sz. Gr. ur dogmáról tudni sem akar, mért ragaszkodik oly makacsul kalvinismusához, és mórt tartja crimen laesaenak, ha mi azon válaszfalak ledöntését javalljuk, melyek tudatunkban többé alappal nem birnak, de melyek mint mindenütt, ugy különösen hazánkban a polgárosodás egyetemesb fejlődésének oly nagy mértékben útjában állnak ? Mi is kikeltünk a dogma, mint kizárólagos dogma ellen, mi Í3 a dogma uralmát a társadalmi bajok egyik legkiapadhatlanabb kutforrásának mondtuk ; ámde kétségbe kellene esnünk emberi magasb rendeltetésünk felett, ha az örök igazságoknak fogalomszerű formulázása kizárólagosság nélkül lehető nem volna. Mihelyt a dogmaalkotást, amint a szellem természete igényli, folyóvá tesszük, mihelyt megengedjük, hogy a dogma az emberiség mindenkori miveltségi foka szerint reformálható, azonnal elveszti merevségével kizárólagosságát és a lelkiismeretet megkötő uralmi jellemét is. Ha az első három században a keresztyénség minden emberi számitást felülmúló hódításokat tett, haladását semminek sem köszönhette inkább mint annak, hogy hiven a nagy apostol szavához: „az isten-