Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-06-18 / 25. szám

ujabban ránk áradt bőség miatt, sőt örömmel üdvözöljük azt ugy is, mint egyházunk vallásos élete ujabban megpezsdült mozzanatait, másrészről mint annak zálogát, hogy ezen alapon, és csak ezen indulhat mag magasabb tudományos egyházi irodalmunk önálló és természetes fejlődése. Még abban sem látnék nagy bajt,, ha ezen egyházi beszédek „különböző nyelveken szólalnak meg." Hiszen ugy volt ez az apostoloknál ia. Más nyelven szólt Pál, más nyelven Jakab, mindegyik a maga természetes egyéni szinezete és organuma szerint; és még is „a mi tulajdon nyelvünkön, — amelyben születtettönk, — halljuk őket szólni" : a vallás-erkölcsi érzet ama universali s ösnyelvén, melynek idiomjai az emberi kebel mélyeibe vannak letéve, s melyet a lélek megért, csak a lélek nyelvén legyen elmondva, bármily vallási irány vagy theologiai iskola tájszólama vagy szabálya szerint szóljon. De mégis, ez alkalommal nem tehetem, hogy észrevételkép, egyet fel ne emlitsek : magyar egyházi irodalmunknak, ugy látszik, a német közönséges rationalismustól ránk származott, és igen nagyrészt elfogadott azon modorát, mely csak külsőleg és csak formaszerün köt bele az alapigébe, a legmélyebb vallásos momentummal biró hitkérdések elől oly félve, oly idegenkedve kitér ; és ha még is futólag érinti azokat, csak alig várja, hogy a száraz moralizálás tarlóira szabadulva, tüskön-bokron át a hasznos tanúságok, hétköznapi as alkalmazások, és erkölcsi szabályok sokszor magvatlan kalászai után kergetőzzék, vagy olykor olcsó könnyfacsaró, émelyitő érzelgésekben áradozzék. Különösen jellemzi egyházi szónoklataink nagyrészét azon nagyon olcsó realismus, mely Krisztust, és az ő evangéliumát valami gyümölcsfának tekinti, és azt szüntelenül veri, dobja, rázza, hogy érett gyümölcseit azonnal a társadalmi élet Ölébe hullassa, vagy kincses fióknak, melyet csak meg kell kopogtatni, hogy hasznai vert aranyával hallgatói szivét, zsebét megtömje, és a világot gazdagitsa. Hiszen megvallom, van a vallásnak reális hatása, sokkal realisabb az, mint mind az, amit e materialis kor annak hisz. Hanem csak ugy, mint üditő lég, mely emelkedett vallásos eszmék fuvallatával az eltikkadt élet-erőket, felfrissíti, vagy mint termékeny eső, mely a lélek életgyökeréig hat, és önként termékenyit és gyümölcsöztet. A vallás csak közvetve hathat az erkölcsök és a társadalmi erények nemesbítésére. Korántsem azt akarom ezzel, hogy az egyház legyen hát csak az ő hivatalos dogmáinak és hittételeinek formaszerü hirdetője, mert hiszen ez a másik ugyan oly végleg volna, mint az, melyet hibáztatok. Hanem vannak a keresztyénséguek örök themái, melyek soha el nem kopnak, sem el nem avulnak, melyek mindég üdék, és ujak, mint maga az emberi lélek : az egyéni lelkiismeretnek isten tudatában gyökeredző és fogódzó életmozzanatai, az isten és ember közötti üdv-viszony, ugy amint az Jézusban történeti kifejezést és megvalósulást iiyert, és amely úgyszólván a keresztyénaégnek kiindulási pontját, verő szivét képezi, ezeknek ugy hiszem a ker. egyházban, mig ez üdvintézeti jellegét, erkölcs-vallási ország cimét el nem veti, idegenszerűvé válniok, elnémulni ok nem szabad. De talán kelleténél tovább is időztem e kitéiésnél, melyben alkalmilag egyéni nézetemnek kifejezést akartam adni, és melylyel az előttem fekvő, és ezennel általam bemutatandó füzet bacséből semmikép sem akartam levonni. Először köz-egyházi érdekben köszönetet mondok a buzgó szerkesztőnek, ki jelen vállalata meginditásával és fenntartásával rég érzett szükséget pótolva, tért nyitott nemcsak egyházunk erejének e részbeni kifejtésére, hanem arra is, hogy ezen a velünk ugyanazon szent munkában fáradozó uj és ujabb munkatársainkkal találkozhassunk, és velük az együvé tartozás, és a munkasolidaritás érzetének kötelékét szorosabbá fűzhessük. Mindjárt a küszöbön egy ily uj alakkal találkozunk. Görömbei Pál, halábori ref. leik. egy tavaszi beszéddel: „Ne légy szegény" (Péld. 20,23) nyitja meg e füzetet. Elég emelkedett tavaszias hangulatu, jól kikerekített, eleven pezsgésü beszéd, tele a természet megujjulásából merített gyakorlati buzdításokkal az e 1 őrelátó okosságra, a munkára, és takarékosságra. Első tekintetre különösen hangzik ugyan a főtétel az a categorikus imperativusa igy tavaszszal, mikor az ember a természettel szemben kétszeresen érzi tehetetlenségét; hanem a beszéd folyamán a szerző meglehetősen kibékít vele. Ezt követi Margócsy József, a szerkesztő egy beszéde : „A j ó pásztor ró 1." (Ján. 10, 11—16) Szerző sokkal ismertebb e téren, semhogy öt bővebben ismertetni szükséges volna. Egyébbiránt e beszéd ujjabb bizonyságot tesz azon tehetségéről, melylyel a tárgynak mindég a leggyakorlatibb oldalát tudja megragadni. Horváth Sándor, győri ev. lelkész, kinek egyébbkint egyházi közéletünkben ismert és jóliangzásu nevét e téren először üdvözöljük, négy beszéddel gazdagítja e füzetet, u. m. husv. u. 3-ik és 5-ik, a sz. háromsági, és az ezt követő 3-ik vasárnapokra, ily cimek alatt: „A tanítványaitól elváló Jézus"(Ján. 16. 16—23); „Mitől őriz meg az imádság" (Ján, 16, 23—33) ;„Nikodemusnak Jézusnál tett látogatása." (Ján. 3, 1 — 15); „Neveljük az embert, nevelje egyik ember a másikat."(Luk. 15, 1—10.)Nagyon meg volnék akadva, ha számot kellene adnom a benyomásról, mit e beszédek olvasása rám gyakorolt. Ha a bíráló a kritika bonckésével, a homiletika mérvadó szabályai szerint akarna eljárni, talán nem volna nehéz beléjök kötni. És mégis, azon világos, átlátszó előadás és azon jóakaratú, buzdító, meleg ha^ag, melynek lehe mintegy végig ömlik e beszédeken, és a mely alatt t

a tárgya mellett meggyőződött szónoknak mintegy szívverését érezzük, oly jól esik az olvasónak. A négy beszéd mindegyike külön téren mozog, és mégis mindig ugyan azt látjuk: az emberiség legszentebb helyei, a családi