Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-06-04 / 23. szám

kevesebb nyoma lássék, és fejtegetéseim inkább az eszmék tisztázására, mint azok kiélitésére szolgáljanak. Meg fjgom azért gondosan különböztetni az embereket az általok vallott véleményektől, s valamint semmi szándékom valakinek akármiféle megszentelt álmát bolygatni, ugy reméllem meg lesz engedve nekem is, hogy amit igazságnak felismertem, sine ira et studio, de minden tartózkodás nélkül kimondhassam. S most a tárgyra. A napokban Carlyle-nak a jesuitismusról irt egyik legújabb röpirata jutott kezemhez, melyben a genialis iró erkölcsi életünk viszonyai felett elmélkedvén, a kor egyik főnyavalyájaként azt tünteti fel, hogy néhány század óta az emberi nem erkölcsi életében Loyola Ignác evangeliuma lett uralkodóvá, mely evangéliumot Carlyle mélyreható néhány vonással ekkép jellemez: „Különös evangelium! Isten akaratának oly kijelentése, mely szerint nekünk, hogy az igazság legfelségesb forrásának tetszhessünk, semmi sürgőbb teendőnk nem lehet, mint oly dolgok hivéséhez ragaszkodni, melyet egész lelkünk kétségesnek és hihetetlennek talál ; mint azt hinni, hogy a nyomorúságos emberi symbolu.nok magasabbra becsülendők a mindenható isten műveinél, me'yeket azok jeleznek; hogy a formák az azok által érzékitett tények nélkül is szentek és üdvösek ; hogy kellő konoksággal állított és védelmezett formulák tényleges ürességük dacára is bennünket üdvözíthetnek." Tan nem egészen helyes, hogy Carlyle a vallási közgondolkozásnak a fejlődés természetéből folyó benső meghasonlását kizárólag Loyolának tulajdonítja; de tény, hogy a vailási dolgokra irányzott ész terv szerinti elsőtétitése Loyola rendjének egyik főfeladatát képezte, s hogy azóta, mintha csak más gondolkodási törvények uralkodnának a theologiában, mint egyéb ismeretágakban, az a tudomány az embereket ma már oda juttatta, hogy semmi különöst nem látnak abban, ha valaki az exact tudományok mezejét az ész egész hatalmával mivelve nagy tudós, vagy éles látású államférfi lenne, s mind a mellett a vallási dolgokban oly együgyűséget mutatna, mint az egyszeri barát, ki egy szentnek kisebb és nagyobb koponyáját mutogatván, a kétfejüség felett csodálkozót, azzal akarta megnyugtatni, hogy a kisebbik koponyát a szent gyermek korában viselte, a nagyobbikat pedig öreg korában. Loyolának s az ő követőinek műve,ho°;y a „quidlibet audendi potestas", melyet Horac még csak a piktoroknak ós poétáknak tulajdonított, ma már kiváltképen a theologusokat illeti. S hagyján, ha e szellem a endszerre szorítkozva az iskola falai közt megmarad : ámde, fájdalom, az élet mohón kivette a fonákságból osztályrészét, és nem állítunk szertelensóget, ha azt mondjuk, hogy társadalmi bajaink legnagyobb részt azon nagy hazugságból folynak, melylyel előhaladt műveltségünk közepett a vallásnak átöröklött oly formáit ápolgatjuk, melyek tényleges műveltségűnknek meg nem felelvén, azoknak gondolkozásunkban, erkölcsi nézeteinkben helyet nem találhatni; vallástanaink nagy részt szellemünk előtt csak ugy állanak, mint a csodálkozva szemlélő előtt a 3zent kettős koponyája. Készakarva választottam a kemény ,hazugság" kifejezést vallás-erkölcsi állapotaink jelzésére azért, mert épen a hazugságban látom legfőbbképen a matéria peccanst, mely életünket mételyezi. Nem a nyilt hitetlenség az, melytől mai nap az emberiség ügyét kiváltképen félteni kell; a vallásos hit sokkal mélyebben gyökerezik természetünkben,semhogy tartós lehetne annak mellőzése; túlfelől az okszerű meggyőződésen alapuló vallástalanság rendesen a társadalmi morál szabályait annál féltékenyebben őrzi. De nagy veszedelem rejlik azon irányban, mely a vallást mint titokteljes ügyet az élettől elszakítván, azt a lelkiismeretek feletti uralom eszközévé alacsonyítja és különös istenesség szine alatt szájhitet terjeszt, melyről sem az ész sem a sziv mit sem tud, de melyet hazudunk csak azért, mert más is hazudja. „Tegyünk vallomást hitünkről!" szól a hivatalos formula, és teszünk ünnepélyes vallomást oly dolgokról, melyeket nem csak hogy nem hiszünk, de nem is hihetünk, mert előhaladt ismereteink szerint csak ugy nem gondolhatok, mint a kétféle koponyájú szent. Semmi sem hervasztja pedig inkább a lelket, mint a vallás szentségével űzött olyatén játék, midőn tiszteletet színiünk oly dolgok iránt, melyek tudatunkban nem léteznek és vallomásokat teszünk a templomban, melyek felett az életben mosolyogni, néha gúnyolódni sem átallunk. Hinc derivata clades; innen az életünkön végig vonuló nagy szakadás, melybe szépre hevülő lelkünk legnemesb szándékait temetgetjük és legüdvösb intézményeink omladékokká lesznek azonnal, amint megszülettek.