Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-05-14 / 20. szám

Döllinger ujabb irata. Döllinger, mint táviratilag már jelezték, kéziratot kapott a királytól, melyben ez sajnálatát fejezé ki Döllinger excommunicáltatása miatt; e levélre okot egy munkája adott, mely „a keresztyén idők hite a jövendölésekben és prófétákban" címet viseli, s melyet a királynak nyújtott át. Ezen irat megérdemli, hogy egy tekintetet vessünk bele, Döllinger egész nyíltsággal beszél azon jövendölésekről, melyeket a pápák rendeltek meg, hogy a Hohenstaufenek bukását isteni végzésnek tüntessék fel; élesen beszélteti a prófétákat a pápák szentségtelen magaviseletéről,s szent Hildegardnak ide vonatkozó kifejezését feleleveníti „Az egyház a pápák fertelmes magaviselete következtében bordélyházzá ós rablóbarlanggá, Róma a keresztyén fajtalanság városává, a keresztyénség undortanyájává vált." Attól tartottak, írja Döllinger az 1300-dik évekről, hogy a pápai szék egyidőre valóban az antikrisztus székhelyévé vált, vagy azzá fog válni. Mert mély benyomást keltett VIII. Bonifacius erőszakoskodása, a pápa világi uralmának vakmerő hirdetése, zsarnoksága, mely a félelemre és rémületre támaszkodott és nyilt, leplezetlen erkölcstelensége. Jacopone di Tódi, a hires minorita rendű költő egész tűzzel irta meg a keresztyén érzületű világ bámulatát és borzadályát az „uj Lucifer"-ről, ki a pápai széken ült. Minthogy Pius a jezsuiták segélyével nemcsak magának követeli a csalhatatlanságot, hanem mint tudva van, azt állítja, hogy a pápák minden időben csalhatatlanok voltak, és minthogy IX. Pius törekvései a római pápák közt legközelebb állanak VIII. Bonifaciuséihoz, kinek „Unam sanctam" bullája 1402-ben kevéssel mondott egyebet, mint a mi a syllabusban van és az uj conciliumi dogmákban e helyek a pápai széknek mindenesetre jelentékeny arccsapást adnak. A reformatióról is meglehetősen eretnek hangon szól Döllinger, habár csak mások véleményét adja is elő. Vége felé igy szól: A középkori próféták határkövéül lehet tekinteni Berthold püspöknek 1519-ben irt müvét, „Az egyház terhe" cimüt. Behatóan részletezett képét adja az egyház sülyedése nagy voltának, s a római széket tünteti fel főokául, tükröt tart elé, mig másfelől a jövőtől semmit, csak gyászost vár. Luther világtörténelmi jelentőségéről még semmi sejtelme, a lutheránusokat csak ugy emliti, mint épen alakulóban levő kárörvendő pártot. Nem kétkedik a pápai szék kiirtásán (exterminium), melyet azonban feltámadás és üdvözülés fog követni, s látszik belőle, mily hatalmas volt akkor Németországban azon tudat, hogy az olasz nemzeti szellem, a mint az a pápai udvarban minden rosz oldalával megtestesült, Németország politikai, erkölcsi és vallási javának nagyon ártott s ellene még vétket követett el, és hogy mindkét nemzetnek bűnhődnie kelle ezért, előbb az olasznak 1510-ben, később pedig a németnek és pedig véres harcok és felforgatások által. * Hyacinthe atya levele Döllingerhez. „Róma, april 26." Drága és hírneves barátom! Önnek valóban mesteri levele a müncheni érsekhez, Rómában rendkívüli hatást idézett elő, s épen azok ismerik el leginkább horderejét, kik magokat ugy tüntetik fel, mintha az őket legkevésbé találta volna. De a szenvedély, melyfelettök uralg oly heves, az alap, melyre állottak oly ellenállhatatlanul süppedékes, hogy a keresztyén tudomány s a ker. lelkiismeret eme nagy nyilatkozata őket visszatartani nem fogja. Ennek bizonyítéka az ön kiátkoztatása, melyet itt elhatároztak, még mielőtt Münchenben kimondották. A párt, mely ez időben a pápaság s a püspöki kar felett uralkodik, nem ijedt vissza oly eljárástól, mely egészen alkalmas arra, hogy tisztességes kedélyeket föllázitson, s épen ezen, ép oly tehetetlen, mint igazságtalan megbélyegzés által ismerte el legszebben, hogy ön, mint a kath. vallás agg athletája ötven éven át munkálkodott s kü/dött a tiszteletre s bámulatra kényszeritett protestantismus ellen. Különben ama párt csalódott s az ön dicsőségének csak a legnagyobb fényt kölcsönzé, midőn azt elhomályosítani akarta. Az egyházért és az egyház által szenvedni, midőn mégis az egyházban maradunk, a martyrságok legkegyetlenebbje, de egyszersmind legsugárzóbbja és leggyümölcsözőbbje. Mily helyesen jegyzi meg ön egyik utolsó, hozzám intézett levelében- „Ami jelentékeny az egyház jelen állapotára nézve, az, hogy eretnekekké leszünk s kiátkoztatunk, ha a vallás szabványát megőrizzük s tovább is azt hisszük és tanítjuk, mit egész életünkön át hittünk és tanítottunk!" Valóban ennyire juttatott bennünket e párt, s ha egész gondolatomat ki akarnám fejezni, ama secta manoeuvrei, melynek csak nagyon is sokáig kiméit s mindig növekvő vakmerősége végbe ment, hogy egy uj katholicismus alkotását kisértette meg. Körülöttem egy többé kevésbé közeli jövőben kitörő schismáról hallok beszélni; a schisma a jelenben fekszik, eddig ismeretlen alakokban létezik, és soha elő nem fordult terjedelemben; s ami a legijesztőbb, gyökerei amaz intézményekben vannak, melyek arra céloznak, hogy nekünk egységünket megadják. Azért tehát előttem a szavak icleje letűntnek, s a tetteké elérkezettnek látszik. Egész könyvtárakat lehetne ama könyvekkel megtölteni, melyeket a római udvar mértéktelen igényei ellen irtak, s ezen igények mégis mindig csak nőttek. Az ily rendszer ellen a tudomány nyilatkozatai s a lelkiismeret tiltakozásai semmire sem mehetnek. A férfiak, kik azt képviselik, nem hallgatnak az igazság és jogosság szavaira ; vagy inkább, egy ember feletti elvakultság következtében azt hiszik, hogy joggal birnak az erkölcsiségre és történetre, s azt igénylik, hogy ez utóbbiakat saját csalatkozhatlanságuk mintaképe szerint átalakíthassák. Hogy végre szemeiket felnyissák, oly eseményekbe kellend ütközniök, melyek erősebbek mint ők, s épen ebben áll, ha nem csalódom, azon iszonyú fenyítés, melyet 40*