Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-03-26 / 13. szám

és alcaji sorokon kivül, görög-római verssorok különféle árnyalatai, mellőzve elhagy, ez véleményem szerint csak célszerűségét bizonyítja. Mihálfi ur irály tanának példatára különösen magára vonta figyelmemet. E példatár nemcsak minden irálynemre tekintettel van, hanem egyfelől szem előtt tartja folyvást a leánynevelés értelem- és szivképző irányát, másfelől pedig különösen arra ügyel, hogy lehetőleg sok iró műveit ismertesse, mi által practicus uton irodalomtörténeti oktatással is szolgál. Evei korántsem akarom azt állítani, mintha a leányneveidékben az irodalomtörténet tüzetesebben s más módon elő nem adathatnék, sőt igen, s óhajtandó, hogy ez történjék is; hanem csak azt, hogy oly választékos példatár, mint minő Mihálfi ur irálytanáé, nélktilözhetővé tesz más szemelvényt és külön példatárt; érdekes s valóban nőkedélytképző történeti epizódokat s oly történelmi nevezetességű nők élet- és jellemrajzait tartalmazza, kiknek női erénye fényes sugárként a mai korba is átvilágít; nem kevésbé kielégítő a leíró-nem szemelvénye is, mely nemcsak közönséges s bárki által szemlélhető tárgyaknak, hanem idegen erkölcsöknek és tájszokásoknak is irodalmi jeleseink általi rövid leírásait nyújtja. Azonbau az elmélkedő-nem példatárát nem tartom oly szerencsésnek, mint a két előbbenit, mert a gyermekek felfogásához nem mért elmélkedéseket tartalmaz ; mint például „Madách Imre Ember tragédiájának ismertetése" Greguss Ágoston után. Igaz, hogy ezt azon körülmény látszik menteni, miszerint a tankönyv magánhasználatra íratott s a választás már magában véve is nehéz dolog, mindazáltal, miután a tankönyv legkivált leáoytanodák számára Íratott, azoknak fogalmi színvonalán tulmenni nem ajánlatos dolog. Annál szerencsésb azonban a levelek és ügyiratok, valamint a költészjt példatára, mert mig amazok a leányoknak legkülönbözőbb viszonyaira egyszerű de szép mintákat nyújtanak, addig emez értelem és szivképző mindennemű költeményeket tartalmaz, — melyeknek érdekessége és hatása a leánykák kedélyére elmaradhattam E példatárhoz van csatolva 180 mindennemű irályfeladvány is. A feladványok az embert legközelebb érintő viszonyokból vannak választva, kiilöuösen pedig azokból, melyekbe a leánykák gyakran jutnak, s a világtörténelem azon eseményeiből és epizódjaiból, melyekben legkivált a nőerény szerepel. Ezen választás érdemét abban látom, hogy az igy kiszemelt irályfeladványok kidolgoztatása által nemcsak stiláris ügyességet fogunk a leánykákban fejleszteni, hanem egyszersmind nevelni és a tanultakat ismételni is. A mi a jelen tankönyv rendszerét illeti, az logikai cs átalában világos. De nem értem, hogy az irály általános kellékeinek elősorolásánál miért hagyhatta ki az „élénkséget?" Igaz ugyan, hogy említést tesz róla a 13. §-ban az „elmélkedés" cimü szakaszban, de itt ugy tünteti fel, mintha az. az elmélkedésnek kelléke volna, holott tudjuk, hogy képletekkei és alakzatokkal, mint melyek az irály élénkségét teszik, minden irálynemben élünk, sőt azokat ki sem kerülhetjük. Az élénkség általános kellék. Nem rendszeres dolog tehát az sem, ha a képletekről és alakzatokról a műbeszédeknél szólunk csak, mint azt szerző is teszi. Ehez hasonló rendszer elleni hibát követett el szerző akkor is, midőn a levelekről és ügyiratokról az „elmélkedés" után szólt. Sokkal célszerűbb lett volna erről a „szónoklat" után szóllani, mert ha van irályfaj, melyben minden irálynem képviselve lehet, vagyis, melyben ugy a leiró mint az elbeszélő, ugy az elmélkedő, mint a szónoki irály előfordulhat, akkor bizonyosan a levelek azok. Nem tudom mi okból tette ezt szerző, mikor maga is azt mondja: „A levél irálynemét tekintve, vegyes, a mennyiben magában foglalhatja ugy a leiró és elbeszélő, valamint az elmélkedő irálynemeket, s a mint nyelvében élénkül, szintén felemelkedhetik a szónoklat és költészet magaslatáig is." S ha ez igy van, akkor hol a kapocs, mellyel azt csupán a leiró, elbeszélő és elmélkedő irálynemekhez fűzni lehet ? A többi berendezésre nézve teljesen osztom szerző véleményét, s csak még néhány nem eléggé szabatos meghatározására kívánok rövid tekintetet vetni. Szerző azt állítja, hogy „az ésszel felruházott ember gondolatait és érzelmeit képes másokkal közölni. E közlés történik a nyelv által" stb. Hát a mymikusok szintén nyelv által közlik gondolataikat és érzelmeiket ? Továbbá : „valamely nemzet írott müveinek összege, mely az emberi szellem nyilatkozatait tünteti elő, irodalomnak neveztetik." Ez nem az irodalomnak, hanem a nemzeti irodalomnak definitiója. Egy másik helyen pedig azt mondja : „Hogy valamely mű körébe tartozó gondolatokat nyerhessüuk, legelébb is szükséges tisztába jőni a mű fögondolatával vagy főeszméjével, mely annak alapjául szolgál. Ezen alapgondolatot főtételnek nevezzük." Ez nem áll, mert főgondoUt és főtétel nem mindegy. A főtétel a gondolatnak valamely szempontból fölfogott s már szavakba öltöztetett alakítása, melynél fogva egy főgondolatból számtalan főtételt vagy themát lehet alakítani. Nem látom továbbá szabatosnak a következő állítását sem : „az iró ugyanis vagy valamely eseményt a mint az az időben történt, elbeszél vagy" stb., mert az iró cselekvényt is elbeszélhet, vagy is oly esemény t, mely emberi erő befolyása alatt történt. Nem hagyhatom továbbá emlités nélkül azt sem, hogy a tárgymásitáira fölhozott példák nem sikerültek. Mert ha a nyugodt bölcset „Socratesnek," a kitűnő szónokot „Cicerónak" mondjuk, akkor nem synecdocheval, hanem metonymiával éltünk. Mert itt sem a faj nem cseréltetik föl a nemmel, sem a rész az egésszel, sem az egyes a többessel, sem a határozatlan a határozottal, hanem a tulajdonság a személlyel. S ez metonymia. Azonban csekély megjegyzéseim, melyekkel az igazságnak és föladatomnak tartoztam, mit sem vonhatnak le Mihálfi ur becses irálytanának érdeméből, mert nevelészeti elvek alapján szerkesztett, nyelvezetében j: j