Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1871 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1871-03-05 / 10. szám

Engem e nyilatkozat lelkem mélyében megrendített, mert abban azon minden aristokratiával közös hervadtlelküségre ismertem, mely a nemesb fellángolást fitymálván, a vallást is csak a tömegek fékezésére szolgáló intézménynek, s oly matéria vilisnek tekinti, mely nem okos emberne'c való; abban észt keresni nem is kell, s azért mi veit ember vallási dolgokkal soha komolyan nem is foglalkozik. Hazudtolja meg szavamat, a ki máskép tudja, de én merem állítani, hogy úgynevezett műveltjeink nagy részénél a vallásügy csak annyiban bir érdekkel, a mennyiben ahhoz politikai kérdések csatlakoznak1

; azontúl mindegy rájuk nézve akar az eszkimók és kamtschadalok tanait hirdesse a pap, csak hogy tanításával zavart, azaz : lélekizgalmat ne idézzen elő. S csodálkozhatni-e ez állapoton, mikor annak, amit vallásképen elibe adnak az embernek, ugy is összes tudatában semmi helye, s csak is azért fogadja be, mert a társas illedelem ugy hozza magával, hogy azon vallás hittételeiről valamit tudjon, a melyben történetesen született. Boldogabb viszonyok közt élő nemzeteknél ez is máskép van; ott gondolkozó emberek régóta fáradoznak a valláskérdés minden oldalú megfejtésén, s mindenütt azon eredményre jutottak, hogy e téren is, ugy belső, mint külső tekintetben, a szabadság teljes tökéletes alkalmazása az egyedüli ut, mely célra vezethet. Robinson, azon puritánok papja, kik a 17-dik század elején vallásukért hazájukat odahagyván, tengerentúlra, Amerikába mentek uj hazát keresni, hiveihez tartott búcsúbeszédében ekép nyilatkozik : „Ha isten valamit kinyilatkoztat előttetek, egyik vagy másik közege által, fogadjátok ezen igazságot ép oly készséggel, mint fogadtátok vala tőlem, mert őszintén meg vagyok győződve, hogy isten még számos igazságot fog felderíteni szent szavaiból. Én részemről nem szánakozhatom eléggé a reformált egyházak helyzetén, melyek a vallás dolgában bizonyos fokig eljutván, nem akarnak messzebb menni, mint a reformatió eszközei mentek. A lutheránusokat nem lehet reábirni, hogy meszszeöb menjenek annál, amit már Luther is látott. A lutheránusok inkább meghalnának mintsem elsajátítsák az isteni akarat azon részét, melyet jó istenünk Kálvin előtt kinyilatkoztatott. És mint látjátok, a kálvinisták is azon ponthoz ragaszkodnak, melyen istennek e nagy embere őket hagyta, ki pedig szintén nem látott mindeat. „Szánandó szerencsétlenség ez, mert bár e két férfiú a maga korában két égő és fénylő fáklya volt, mégsem hatolhatott be istennek minden szándékába, és ha ma élnének, ép oly hajlandók lennének elfogadni a jó hírt, amily készségesen elfogadták a legelsőt, mert nem lehetséges, hogy a keresztyén világ ily későn bontakozzék ki a keresztyénellenes sűrű sötétségből és hogy az ismeret egyszerre ily tökéletességben nyilatkozzék." Laboulaye, kinek „az egyesült államok története" cimü munkájából vettem ez idézetet, azte megjegyzéssel kiséri: „A vallás eszerint a purintánokra nézve a 17-dik században ugyanaz volt, ami a bölcsészet a 18-dik századbeli kétkedőkre és hitetlenekre nézve. Ma is a vallás tölti be a bölcsészet szerepét Amerikában, s azért mig nálunk a deismus egyéni véleményt képez, Amerikában egyházat alapit; apostolai, hitágazatai, moralja, proselytái vannak. Náluk vallás az, ami nálunk bölcsészet." Ebből látni való, hogy épen nem hallatlan dolog az, a mit mi követelünk, s a mitől mi társadalmunk szellemi megujulását várjuk. Ha azonban valaki Amerikára való hivatkozásunkat azon okon utasítaná vissza, mert ami amaz áldott uj-világban jó, az nem mindig haszonnal alkalmazható a mi elöregedett, átöröklött bonyadalmak közt élő társadalmunkban, annak az öreg continensről is hozhatunk fel példát, mely a követelt reform gyakorlati kivihetőségét a mi európai viszonyaink közt is bizonyltja. Ha belépünk a strassburgi Temple-Neuf-be, azon templomba, melynek egykor Kálvin volt szolgája, s mely jelenleg a legelőhaladottabb keresztyénség élő tanyája, — egy nagy tábla tűnik szemünkbe a következő felirattal: „Atyáink rendithetlen bátorsággal küzdöttek az igazság és a lelkiismereti szabadságért. Midőn ők hitöket nyilvánosan bevallották, távol voltak attól, hogy mind a maguk mind a jövő számára a vallási igazságok további kutatásának jogáról lemondtak volna, s hogy azt állították volna, miszerint az általuk szerzett tanok az igazság határait képezik, melyet átlépni senkinek joga nincsen. Ók sem maguknak sem másoknak nem tilták meg az igazság ismeretében való tovább haladást. Miután ők a vallási dolgokban minden kényszer ellen tiltakoztak, hogy gyakorolhatták volna önmaguk a kényszert ? Miután ők az emberi tekintély jármát lerázták, hogy erőszakolhatták volna