Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-11-06 / 44. szám

.1329 1388 nyes nyilatkozatokkal volt garantirozva, az iskolai önkormányzat tekintetében sem a katholikus sem a protestáns egyház nem tudott hasonló világos és szabatos jogokra hivatkozni. Mint már egyik előbbi fejezetben emiitettem, a törvényhozás nyelvezete e részben meglehetősen hiányos volt. Az 1606. bécsi békében egy ige sincs az iskolákról, valamint nincs az 1608 : 1. t. cikkben sem, melyre az önkormányzati jogok tekintetében őseink leginkább hivatkozhatnak. Hasonlót mondhatni az 1645. linci béke „a templomok, harangok és temetők szabad használatát írja ki világosan, az iskolákról pedig nem emlékezik. Az egyháznak oly természetes függelékei gyanánt tekintettek az iskolák, hogy ezekről külön emlitést tenni nem is tartaték szükségesnek. Mert, hogy a vallásszabadságában befoglaltnak gondoltatik az iskolai önkormányzat joga is, azt a törvénykönyv egész nyelvhasználata és szerkezete tanusitja. Igy mindjárt a linci békét beigtató 1647 : 5. után álló t.-cikkben, hol az evangelicusoknak visszaadandó templomok elsoroltatnak, 7 helyen iskoláról is világos emlékezet vagyon. S mi következik már mind ebből? Az, hogy vallásszabadságunk eme palladiumai határozott alapul, csak ugy szolgálhatnak iskolai autonómiánkra nézve, hogyha az a mi bennök elhallgatva van, az akkor érvényes közfelfogás és hagyományos szokás erejével pótoltatik ki. Őseinknek természetesen hivatkozniok kellett rájok, mert egyéb törvényes támaszuk és menedékök a kormány és hatóságok ellenében nem volt. Ugyanők azonban a körülmények első kedvezését arra használták fel, hogy ama határozatok hiányosságait törvényesen helyrehozzák s világosén elismertessék az állammal, hogy nekik egyházi szabadságuk mellett iskolai autonoiniájok és függetlenségök is van. S e cél lett elérve az 1790—1. 26. t.-cikk állal. Ettől kezdve iskolai jogaik biztositékát nem annyira a békekötésekben, mint inkább ez ujabb és világosabb határozmányban keresték, mely különben is kimondta vallás szabadságra nézve a békekötések „örök érvényét." Révész Imre, hogy az 1868. magyarországgyülés illetéktelenségét a népiskolai kérdés feletti határozathozatalra kimutathassa, azt állitja, hogy iskolai autonomiánk kétoldalú államiszerződések, azaz a békekötések utján nyertük. Én megvallom azt ily határozottan nem merném állitani, sőt ugy vélem, hogy ha a hagyományos szokás s a régi közvélemény az iskolát esetleg az egyház belügyének nem tekinti, ha a békekötések hiányait számos törvénycikkeink (minők: 1647: 6. 8. 10. 13. 14. 19; 1649: 12; 1681; 25. 26. stb. s mindenek felettt az 1791: 26.) ki nem egészítik: a békekötések mellett iskolai autonomiánk jogilag is meglehetős védtelen helyzetbe szorult volna, s mindenesetre fonák dolognak tartom ma ezen autonom jogokat, melyeket épen a törvényhozás viiágos formulázása után nyertünk, a törvényhozás illetékességén kívülieknek nyilvánítani, valamint sajátságosnak oly férfiúnál, kinek rendelkezésére oly gazdag történelmi ismeret s oly bőséges levéltári készlet áll rendelkezésére észre nem venni, hogy 1788. óta iskolai autonómiánkra nézve valami jogfejlődés történt, hogy az 1791. után készült egyházi eredetű okminyokban iskolai autonomiánk igazolása végett sokkal sűrűbben történik hivatkozás az 1790/1 : 26. t. cikkre mint a békekötésekre. Révész Imrére nézve ez utóbbi t. cikk hihetőleg még nem elég régi, hogy erős legyen, valamint a mai szempontokra nézve a régi békekötések nem elég erősek, hogy azon ügy országos rendezésében gátul szolgáljanak, mely a „békekötések alapján" a legnagyobb árvaságra jutott. Átalában elmondhatjuk, hogy az a pathos, melylyel Révész s utána a tiszántúli kerület a „békekötések"-re hivatkoztak, igen keveset használt ezek tiszteletes emlékének. A legszentebb és legigazabb ügy is furcsa szint nyer efféle zelus által. Nemcsak a nyilt támadás, hanem néha a kultus is árt bizonyos dolgoknak, s compromittálja azokat. Ha a középkorból nem öröklöttek volna őseink azt az eszmét, hogy az iskola az egyház belügye, a békekötések után magoknak kellett volna affélét kitalálniok,5hogy tanodáikat azok védpaizsa alá vonhassák. Annyi tény, hogy ha ez elmélethez szilárdul és következetesen nem ragaszkodnak, iskolai autonomiájoknak világos és kielégítő törvényes alapot, hacsak a puszta gyakorlatra hivatkozással beérni nem akartak, sokáig nem lettek volna képesek adni. Egyébiránt az iskolai tanitás berendezése tényleg is tökéletesen igazolta e felfogás helyes voltát. Az iskola mindenik felekezetnél a templom előcsarnoka volt. A tantárgyak jóformán a kultus alkatrészeinek beggyakorlásában és az egyházi vallástan betanulásában határozódtak, s ha az olvasás terjesztésére a protestáns iskolák átalában nagyobb gonddal és sikeresebben hatottak mint a katholikusok, az is egyházi célból történt, miután közönségünket ekkép kellett képesíteni a biblia közvetlen használatára, melyre a reformáció oly nagy súlyt fektetett. A mi egyéb tantárgy az elemi iskolában még előadathatott, az is ha máskép nem, az előadási módnál és a tanitó határozottan felekezi színezetnél és irányánál fogva, mely minden pillanatban nyilatkozott, az egyházi tanokkal és szokásokkal a legbensőbb legszorosabb összefüggésben maradt. Ily körülmények közt midőn az iskola képesité az embereket arra, miben a nép egés-s vallását helyezni szokta, t. i. a kultus gyakorlására, bármelyik felekezettől megtagadni az iskolatartási jogot annyit tett volna, mint a szabadvallásgyakorlaton a legérzékenyebb csorbát ejteni s az illető felekezet egész jövőjét megakasztani. „Minden keresztyén egyháznak" igy irnak 1787-ben a ref. superintendensek és főcurator0

k a Fölséghez „joga van nemcsak a vallástudományt tanítani a kebelebeli gyermekeknek, hanem e felett még azok értelmét akként vezetni és művelni, elméjüknek azon irányzatot adni, akaratjokat ugy kormányozni, s a mi a valódi boldogságra legtöbbet tesz; azoknak erkölcsi jellemét ugy formálni, a mint vallásával leginkább megegyezőnek szükségesnek, és hasznosnak ítélik, következésképen szükség, hogy az egyház nemcsak a vallástani oktatást, hanem az egész iskolai tanítást ós nevelést sajátjának tartja, vegyesnek közösnek vagy megosztottnak pedig semmiképen nem, hanem egészen