Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-11-06 / 44. szám

.1329 1380 hangzatos kifejtésében beteges abnormitásokat elő ne idézne, sokkal kevésbé nem lehet azt tenni a vallásra, és legkevésbé a keresztyén vallásra nézve, mint mely az embernek legindividuálisabb világát, legbensőbb és legszabadabb természetű érzelmeit érinti. Az evangelium nem formális hitigazságok tárháza, melyeket csak adoptálni kell. A keresztyénség nem dogma, nem is az egyház, mely symboluraai, és hitcikkei alkotványára épült. A k er es zty é n s ég lélek, élet és erő. A keresztyén vallás az embernek mint szabad szellemi lénynek begbensőbb ereje, a léleknek fenség* nyilatkozata, szabadsági, függetlenségi manifestatiója, melyljel e „világot legyőzve" minden földi viszonyok és nyomorúságok, és az anyagi világ irányában függetlenségi érzetét, és felsőbbségét declarálja. A keresztyén vallás az ember istenneli, mint legfőbb lélekkeli rokonulása, és lényeges azonossága tudatának ténye, amint az alapitójának személyében és felséges életében oly meghatón valósult, és általa a történeti kifejlés folyamába lépett. Jézus maga sehol hitcikkeket nem adott, és egyháza symbolumait nem formulázta. „Keressétek először az istennek országát, és annak igazságát." „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes." „Gyűjtsetek magatoknak maradandó kincseket, melyeket a moly és a rozsda meg nem emészt." Szeretni istent, miut legfőbb jót és tökélyt, szeretni az embert, mint önniagában absolut becsű istentermészetü lényt, azért szeretni a bűnöst, a meg megbántót is," ime ez az ő országának programmja, és egyszerzmind a lélekfenségnek és humanitásnak örökérté kii alapelvei. Megbízás egy felsőbb világrendbe, szeretet, lélekfenség, benső méltóság, önfeláldozás, és az élet nyomorai fölé emelkedett rendithetetlen nyugalom, ezek képezik istenemberi jellemfönségének alkatrészeit, melyekkel az embernek, mint erkölcsi szabadlénynek a tökély véghetetlen útját kimutatta, és egyszersmind azok számára, ,,akik megfáradtak" a lelkiujulás örök fris forrása marad. Ez a keresztyéns ég. Őrök érvényt igénylő tantételekkel, erkölcsi formulárékkal Jézus a lelket nem nyügöszte, sőt egész élete és halála a legkiáltóbb tiltakozás minden formalismus, és pharizeusi külső cselekvény ellen, mely nem lélek és igazság. Ugy az ő legnagyobb apostola, a mester lelke keresztségét vett Pál, habár ő benne philosophi miveltsége által a keresztyén elv alakot kezdett ölteni, és irataiban a keresztyén vallás világtörténeti első alakulásának nagyszerű idomai már körvonalozva vannak, de alapeszméjében mégis a keresztyénségnek legélesebb kinyomata. Egész apostoli működése — mondhatni — „azon szabadságnak, melyet Krisztus megszabadított", a lelkiismeret fönségi érzetének fellázadása a betű ellen, mely megöl, minden külerőszak, és minden lelkigyámkodás ellen, mely köt éa leigáz. A 16-dik század reformatiója pedig — első lökést az egyház igazgatási kérdéséből nyervén, látszatra a középkori egyház dogmaszerkezetét lényegesen alig érinté ugyan ; de midőn az egyház hitigazságai egyedüli illetékes mérvévé az egyéni felfogás és lelkiismeret által magyarázott szentírást tevé, és az egyház hitvallásával szembe, az egyéni kezdeményezés jogosultságát állitá, ez által a ker. vallást az emberi öszhangzatos mivelődés természetes és jogosult medrébe vezette. És hogy a reformatio ezen, az emberi lélek haladási ösztönében szintúgy mint a keresztyénségben jogosított elvét érvényesitni nem csak akarta, hanem tudta is, ezt tanúsítja háromszázados világtörténeti hatása, melyet nemcsak a vallásos életre, hanem a társadalmi lét és államiság eszméinek átalakítására kifejtett. Mig a közvetlen uralma alájutott népekben végrehajtá azon üdvös forrongást, mely azoknak haladásába egyensúlyt, és organikus öszhangzatot hozott ; addig az ő hatása körén kivül az emberi lélek legintensivebb életében, és legtermészetesebb egyéni jogosultságában erőszakosan visszafogatván, a kifejlés concentricus súlypontját, természetes öszhangzatát elveszté, és az által a lázas convulsiók, és társadalmi extravagantiák abnormitása rendszeressé lett. Vagy nem e talán az egységes állam, és a keresztyén katholicismus dicsőségének oltárán feláldozott individuális lét szabadság, nem e talán a Bertalan éjek vérfürdőjében, az autodafék máglyáin, ós az inqnisitio borzasztó börtöneiben elfojtott lélekszabadság az, mely a latin fajú népek életében fenkisért, fojtó lélekzetével, véres árnyaival bolygatni ama népek nemes és magas röptű álmait ? íme, ezen jogcímen követel magának a theologia tudományos létet, jogot és önállást, a tudomány azon általános, lét.egzetes jogán, melynél fogva az az embervilág egész egyetemét szabad vizsgálata, és az adott alapokon tovább fejlesztési mivelete jogos körébe vonja. A vallás az embernek, és az emberi culturának egyik létegzetes tényező elemét képezvén, a tudomány azt önjoga sérelme, ugy humanistikus feladata, mint egyetemes jellege szem elől tévesztése nélkül, hatása körén kivül nem hagyhatja. Az emberiség legszentebb vallási és erkölcsi érdeke, a protestantismusnak világtörténetileg érvényesített lételve, és a tudomány souverain szabadsága sértett joga nevében mondjuk :atheologiaaszólegnemesebb, és legmagasztosabb értelmében tudomány. És nem zárhatom be értekezésemet anélkül, hogy ezen kérdésből kifejtett elméletemnek hazai prot. egyházunkra általában, és közelebb ev. egyházunkra vonatkozói gyakorlati fontosságát, néhány szóval fel ne említsem. Tudjuk, hogy hazánk protestáns mozgalma, a reformatio századában, nem közvetlenül hazai viszonyaink szellemvilágából indult meg. Habár itt, a történet tanúsága szerint, elég homogen életelemekre talált, de első életre* hivó fuvallatait külhoni, nevezetesen Némethon, és Schweicban meglendült légáramlattól, és kezdeményezéstől nyerte. Mi lehetne természetesebb, és egyszersmind az adott viszonyok közt jogosabb, mint hogy századokon át ellenséges küzdelmek közt vajúdó alakulása stádiumában éltető erejét, és tudományok lendületeit folyvást on-