Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-01-02 / 1. szám

103 12 dúlnod, kiknek nagy része krumpliból sem ehetik eleget. De hát lehet-e az máskép ott, ahol a legszentebb társas érdek egy üres phrasis miatt esik áldozatul ? Mi jót is várhatni oly valláserkölcsi testülettől, mely az erősek szereplése mellett, a terheket csak"nem egészen a gyöngék vállaira rakja ? Micsoda s ervezet az, hol a szereplő nagy egyházakban a hivek átlagosan évenkinti 50 krral járulnak az egyházi terhek viseléséhez, mig kicsiny egyház akárhány van, hol egy negyed-telkes gazda 30 írtnál is többet fizet egyházi adó fejében; de azért ha közintézet fentartása végett uj adókivetést tesznek ismét a negyed-telkes gazda, ha történetesen számos családja van, fizet legbusásabban, a nagy egyház gazdag tagja pedig, azért hogy egyháza kebelében iskola tartatik fen, mely első sorban neki válik javára s hasznára, semmit, de t épen semmit nem fizet. Fonák, szégyenletes rendszer, mely a legszentebb ügyet ugy compromittálja, és szabadságot és vallást egyenlő gyengeségre 'juttatja, egyenlően veszélyezteti ! Veszélyezteti mondom, mert ha a felebb emiitettekhez hozzá adjuk még, hogy az évtizedek óta folytatott sokféle tervezések, s papiron tett javitások mellett, még annyira sem tudtunk menni, hogy faluhelyeken azt a gyűlöletes egyházi adót legalább ne maga a pap szedje; valóban isten csudájának mondhatjuk, hogy papságunknak a hivek előtt, még egy csép tekintélye maradt fenn. Pedig rég megmondatott: „megverem a pásztort és elszéled a nyáj." Nagy egyházi községekben, ez utóbbi baj ugyan nem forog fen ; de ott meg tulaj donképen lelkipásztorságról szó sincs, hanem van keresztelő, eskető, temetést végző, s e műveletekről anyakönyvet vezető, és hébe-hóba szónokló egyéniség, ki a hivekkel annyit gondol, mint én a chinai csás? árral. Ez sem lehet máskép a mi dicsőitett decentrálizálási rendszerünk mellett. Külföldön mesének és bolondnak állitanák, ha valaki elbeszélné, hogy 10,000—18,000 keresztyén embernek egyetlen egy papja van; pedig nálunk ez az eset ott is áll, hol személy szerint két pap van ugyan, de minthogy hétről-hétre felváltva szolgálnak, ez a hivekre nézve csak annyi, mintha egyfolytában egy szolgálna. Ez is sok, hallom a hivek köréből a gunyteljes megjegyzést; s épen ez mutatja legvilágosabban, hová jutottunk a társadalom e legszentebb ügyével. Ne leplezgessük a dolgot, hanem valljuk be őszintén; egyházainkban fogyatkozik a hit, vadulnak az erkölcsök, bomladozik minden fent és alant, és mind e szomorú jelenetek jobbára testületi szakadozottságunk, rendezetlenségünk következményei. Ma ismét egy szent kötelesség teljesitése közös cselekvésre hijja fel sürgetőleg az egyházat. Más hitfelekezetűek, és más nemzetiségbeliek közt élő apró községeink iskoláit egyházunknak megmenteni a felekezeti és nemzeti érdek egyiránt parancsolják. De e kötelesség korántsincs teljesitve az által, hogy a kor egyik legmesszehatóbb vívmánya, a közös iskolák ellen nagy szavú philippikákat tartunk, és derűre, borura a felekezeti iskolák fentartását decretálgatjuk ; hanem igen is teljesíthető lesz, ha közös cselekvésre serkenve, közpénztár alapítására az utakat és módokat kitaláljuk, és a szentügy kiviteléhez derekasan hozzá fogunk. Majd meglátom, él-e még az önfentartás ösztöne testületünkben,és fog-e történni valami az égető ügyben. Yéget kell szakitanom a már is igen hosszura nyúlt sincerizálásnak. Elég sötét a kép, melyet egyházi állapotainkról csak ugy nagyjából ecseteltem; még sötétebbé válik, ha bomlott állapotainkat a skót egyház hasonló körülmények közt annyira virágzó előhaladásával hasonlítjuk össze; pedig telik ám a magyarembertől mind, amit más akármely nemzet fia megbír, csak tudjuk mindig a dolog végét ott megfogni, a hol kell. Hja! — hangzik felém az ellenvetés — mit használ, ha a nemzetélet valamely körében a jobbra törekvés meg volna is, mikor az uralkodó párt bűnös gondatlansága miatt, állami és társadalmi létünk egészben meg van semmisítve ! Mikor ily elkeseredett beszédeket hall az ember, azt kellene hinnünk, hogy minden jó a mire természeti hajlamainál fogva nemzetünk képes, közel multunkban volt meg, jelenünk pedig a rosznál egyebet felmutatni nem tud. Van-e csak mákszemnyi igazság e feltevésben és van-e legkisebb alap is ily kétségbeejtő gondolatok táplálására ? A válság, amelybe most jutottunk, egyesekre nézve kétségkívül keserves, lesújtó ; de vájjon a gyöngeség kifolyása-e ama baj, vagy nem inkább helytelenül intézett erő eredménye ?