Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-05-29 / 21. szám

KÖNYVISMERTETÉS. A felekezeti iskoláztatás veszélyei és közoktatási törvényünk hiányai, nevelészeti, társadalmi és politikai szempontból. Irta Bánhegyi István. Pest, Aigner Lajos 1870. Ára 1 frt, Inter utrumque tene. Ovid. Ha lehetne ördöggel ördögöt kiűzni, akkor e könyv elméleti túlzásaival legjobb antidotumául szolgálhatna azon gyakorlati túlzásoknak, melyeket a „Figyelmező" hasábjain Révész Imre tálal a nagy közönség elébe. R. I. minden egyes felekezeti iskola megszüntetésével egy egy követ lát kidűlni azon dicső alkotmányból, melyet a prot. szabadság örök időkre leendő megóvására a kegyes elődök a bécsi és linci békekötések alapján emeltek. Ezzel ellenkezőleg Bánhegyi a haladtabb kor jogegyenlőségi álláspontjára lépvén, a gyászos idők szülte kivételes szabadalmakat meg sem emliti, a felekezeti iskolákat pedig minden lehető gonosz kutforrásának állítja, annyira, hogy szerinte a felekezeti iskolák „fészkei a népromlásnak" (58 1.), „államveszélyesek" (70 1.) „életveszélyesek" (73 1} s. a. t. s. a. t. (Ez idézetek mind megannyi szakaszok feliratai. Révész a mult miatt nem akarja látni a jelent, s szemet huny ennek előhaladt jogvivmányai és az ezekből folyó uj szükségletek előtt ; Bánhegyi a jelenben uralkodó elmélet kedvéért pálcát tör multunk egész fejlődése felett, s a tényleges állapotokkal nem gondolva komolyan hiszi bebizonyíthatni, hogy a felekezeti vállasoktatás is „az egyéni fejlődést gátolja, és az egyéni szabadságot megsemmisíti." (42 1.) Mind a kettőnél az okoskodás egyszerűsége, s könnyii felfoghatása az, ami a felületes vizsgálót elcsábítja és tévedésbe ejti. Ámde könnyű annak világos egyszerűséggel írni, ki a fölvett tárgynak csak egyik oldalát tartva szem előtt, előadását a tárgy egyéb mozzanatainak tekintetbe vétele által nem zavartatja; de hogy a dolog minden oldalú concret fölfogása ily uton nem eszközölhető, magától értetik. A társadalom láncolatában az egyes tagok sok oldalú érintkezéseikben szakadatlan kölcsönhatással vannak egymásra, és a nevelés csak ugy, és akkor felel meg faladatának, ha ama sokféle vonatkozásokat szem előtt tartván, a növendék tehetségére ugy törekedik hatni, hogy fogékonyságát mindazon sokféle irányban kifejleszsze. Nem szólhat a nevelésügy kérdéséhez alaposan, ki az élet akármely mozzanata iránti elfogultságból a létező iszonyok egész complexusát méltányolni nem tudja. Mihaszna idézi nekünk pl. R. I. ur azon külföldi tudósok nagy sorát, kik a z ő viszonyaik k ö z t a fedezeti iskolák előnyös voltát tapasztalván, azoknak fenntartását sürgetik, ha egyszer minálunk a viszonyok egészen másfélék, és sok esetben az ember ujjain kiszámíthatja a hátrányokat, melyeket a felekezetiséghez való vak ragaszkodásból nemzeti egységünkre s közművelődésünkre háramolnak ? Másfelől mi tanulság meríthető abból, hogy Bánhegyi ur Schw icker elég drastikus elbeszélése után előadja, mily kevés hivatással kezeli napjainkban némely pap még a vallástanitást is, ha másfelől meg egész seregét felmutathatni oly papoknak, kik a nevelésügy örökdicsőségü bajnokai, előharcosai voltak ? Avagy Amos Comenius, a szemléltető tanítás felfedezője, C a m p e, a gyermekirodalom mestere azért nem első utmutatói-e az észszerű tanításnak és nevelés nek, mert képeztetésiik szerint papok voltak ? Hát S a i 1 e r és G i r a r d megszünnek-e azért díszei lenni a nevelésügynek, mert kath. papok, sőt az első püspök, a másik pláne franciskánus szerzetes volt ? S nem a papok : Dinterés Zerrener voltak e azok, kik a porosz népiskola-ügy ujjá alakítását megindították és vezetésök alatt virágzóvá tették ? Hát Angolhonban Bell, kit rendesen L a n c a st e r társaságában szokás nevezni, miután együtt az angol népnevelésnek legnagyobb jóltevői lettek, meg Arnold a középtanoda halhatatlan reformátora, tán azért kisebb szolgálatot tettek hazájoknak és az emberiségnek, mert hivataluk szerint papok voltak ? Ha Bánhegyi urat hallja az ember, azt kell hinnie, hogy papjaink mind egy szálig vakbuzgó idióták, kiktől egy okos gondolat, egy, közjóra irányzott tett nem telik, tanítóink pedig csupa Diesterwegek, kik a tudomány nagy mesterei és a helyes tanítás bölcseségét nem mérték szerint vették ; holott, mint mindenki tudja (tisztelet a kivételeknek) annak épen ellenkezője áll, s évtizedek kellenek, mig tanítóink zöme a legszerényebb igényeknek is megfelelni képes lesz. A tények ilyszerü ignorálása, hogy ne mondjam, ferdítése méltán gyanakodóvá teszi az olvasót a szerző elmélete iránt is, mi jelen esetbm annál inkább sajnálandó, miután szerző elméleti nézetei nemcsak hogy igazak, hane m, am komoly íróinknál oly ritka, élénk, ügyes előadás által mago kat nagy mértékben ajánlják is. Hadd álljon itt mutatványul a XVII. szakasz, melynek felirata ; „melyik a legáltalánosabb vallástanítás ?" „Eddig főleg c;ak arról szólottunk, miként n e tanittassék a vallás ; már most ideje, hogy arról is szóljunk miként tanittassék a vallás, és minő vallás taníttassák t Tanitsunk-e kátét ? A paedagogia azt mondja „ne !" Megmutattuk, hogy a káté rideg vázlat, holt betü,kövület, hogy a kátéban nincs élet, hogy nem is adhat életet, a káté thoologiai rendszer s ez a gyermekek vallástanitásában nincs helyén ; hogy a káté feláldozza az emberi észt