Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-12-26 / 52. szám

esketési jogot, a katholikus egyház gyakorlata nagy csorbát szenvedett volna, törvény által köteleztetvén a házassági kötések egy részét a protestánsoknak átadni; mig igy szabad keze van ezután is elkövetni mindent arra, hogy minden vegyes házasságot ő kössön meg. És [amint a tapasztalat mutatja, nem is múlik rajta. Nem egyszer megtörtént már velem is az az eset, hogy a házasulandó felek] azzal a kijelentéssel állottak be hozzám, hogy nálam akarnak megesküdni; kihirdettem őket, s im, azon három hét alatt mig a kihirdetés folyt, nem csak hogy az eskünek egyházamban való megkötésétől visszarettentették a katholikus felet, hanem még az én protestáns felemtől is reversálist csikartak ki. Oh, az a három hét nagy idő, azalatt sokat lehet titokban működni az isten országának terjesztése érdekében ! Bizony ez igy van, s a mi még szomoritóbb, e szabadelvű törvény által már most a protestáns papság is arra a mezőre van csábitva, amelynek gyümölcseit eddig csak a katholikus papság élvezte. Ugyanis a protestáns papság legalább Erdélyben eddig tiszteletben tartván az „ubisponsa, ibicopula" elvét, protestáns vegyes házasságoknál arra utasította a feleket, hogy a menyasszony papjánál tegyék le az esküt, vagy a felek óhajtására az esketést az illető paptól átkérte. Most már mindenik felvilágosítást igyekszik adui a feleknek, hogy a törvény az eskü megkötésénei szabad választást enged s ha csak legkevésbé is hajlandó a pap arra, hogy nyomást gyakoroljon az ő felekezetéhez tartozó fél lelkiismeretére, a felvilágosítás könnyen azzal végződik be, hogy az esketést maga fogja tehát elvégezni, amiben minden esetre van annyi haszon, hogy ez által legalább a másik fél papja teljesen fel van mentve minden további felvilágosítás alól. Uraim! ne játszunk a legszentebb szavakkal ! Ne engedjük magunkat a szabadság palladiuma alatt korteskedésre ragadtatni. Tisztelem én az egyén meggyőződését; de itt nem egy, hanem két egyén meggyőződéséről van szó, akik közül egyik, bár ki mit mondjon, mindig ki van téve annak, hogy megtagadja meggyőződését, ha a törvény nem gondoskodik védelemről.Ha a perlekedő felek számára ki van jelölve a törvényszék, miért ne lehetne kijelölni a házas felekre nézve is az illetékes papot, ki őket megeskesse ? A vallásfelekezetek közötti viszonosság elve nem az által van elérve, ha mindegyiknek egyenlő rés nyilik a praevaricatióra, hanem ha mindeniknek jogkörét maga a törvény megszabja. Ezt látszott szem előtt tartani a törvényhozás, midőn a 12. §.-ban megszabja, hogyavegyesházasságokbólszármazó gyermekekközülafiakatyjoknak s a leányokanyjoknakvallásátkövetik. E pont ellen, szintén a szabadelvüség szempontjából sok felszólalást hallottam, azt állítván sokan, hogy itt a szülők lelkiismeretben szabadsága mieg van szorítva, hogy gyermekeik vallása felett csak ők határozhatnak jogosan. Én pedig e törvényt igazán szabadelvűnek tartom, mert minden lehető erőszakot kizár. Ám tessék bár melyik félnek törvényesen átlépni arra a vallásra, amelyben gyermekét is neveltetni kívánja, a törvény azt nem ellenzi , s akkor elég van téve azon nézetnek, hogy a szülőknek áll jogában gyermekeik vallásos nevelése felett rendelkezni; de a mig az illető apa vagy anya nem hagyta el a maga vallását, s a gyermek más vallásra kereszteltetik, mint ahogy a törvény megszabja, mondjon ki amit tetszik, én nem hiszem, hogy a közmegegyezés az egyik fél lelkiismeretben sérelme nélkül megtörténhessék. Ha én igazán ragaszkodom vallásomhoz, lehetetlen, hogy lemondjak arról a jogról, hogy az én nememhez tartozó gyermeket az én vallásomra kereszteltessem ; ha ezt lelki sérelem nélkül megtudom tenni, akkor miért ne lépnék át magam is arra a vallásra , amelyben gyermekemet neveltetni óhajtom? És itt nem tehetem, hogy fel ne említsem épen e törvény kijátszását, még pedig nem csak katholikus, hanem protestáns részről is. Mindnyájunk előtt ismeretes a katholikus papság amaz eljárása, melyszerint, ahol lehet, az általa megesketett protestáns féltől reversálist erőszakol ki. Ezt mi bűnül rójjuk fel a katholikus papságnak. És méltán. De vájjon nem ilyen formát követünk-e el mi is, midőn tulajdonképen más vallású gyermeket elkeresztelünk. Ami pedig legalább itt Erdélyben nem ritkaság. Akár hányszor elkereszteli a ref. pap a lutheránus és unitárius vallású anya leányát és megfordítva, s aztán azzal mentjük magunkat, hogy a szülők igy akarják. Nem azt mondja a róm. kath. pap is ha a reversalisért megtámadjuk ? Meggyőződésem szerint a törvény iránt való tiszteletünket nekünk is azzal kellene kimutatni, hogy más vallású szülő gyermekét csak abban az esetben kereszteljük meg, ha olyan vallású pap a helységben nincs. A. ki bele tud egyezni abba, hogy gyer-