Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-12-05 / 49. szám

iiak mint a tridenti zsinat után, midőn külön egy házzá alakult. A feltétlenül engedelmesek ezután szorosabban csatlakoztak a megtámadott pápasághoz mint azelőtt; az engedetlen szabadelvűek pedig, mint külön egyház tagjai, nyilt ellenségeknek tekinttettek, s elvesztették befolyásokat az engedelmes hívekre. A kovász, mely az egyházi életet folytonos pezsgésben tartotta, erőszakkal eltávolíttatott, az egyház elvesztette híveinek majd felét, s a visszamaradt nagy tömeg zsibbadt álomba szenderült; de a pápai trón megszilárdult, a pápának és papjainak nyugodtabb álmai voltak a 17-ik században, mint 15-ikben. S ez ott a fő dolog, a többi csak mellékes. Háromszázötven esztendő elég hosszú idő arra, hogy a nagy tekenyő tészta kovász nélkül is, magától erjedésbe menjen, pezsegjen. Kép nélkül szólva: három és fél század alatt a reformátor! elem ismét elő állott s erőre kapott a római egyházban. Ezt a katholicismus természetében fekvő túlzás, hypercatholicismusra törekvés szokta előidézni mint ellentétet. Igy történt ez ott mindig, s igy fog történni mig csak a katholicismus életben lesz. Mikor a kettő között az ellentét nagyon élessé vált, mindig összeült a zsinat, a túlzást normális állapotnak jelentette ki, s a reformátori elemet megkísértette leigázni, vagy ha ez nem sikerült, mint pl. a 16-ik században, elzárta magát tőle. Minden zsinat után ismét megkezdődött a hypercatholicismusra törekvés, mig egy ujabb zsinatnak ismét alkalma nyilt egy túlzást szentesíteni. Ez a zsinatok története. Ha valaki a tridenti kánonokat letette volna a nicaai atyák asztalára, s kívánta volna, hogy elfogadják, a kegyes atyák bizonyosan elszörnyűködtek volna a borzasztó eretnekség és bálványimádás fölött, s az indítványozót semmi meg nem menti még az arianusokéüál is gonoszabb sorstól. Azt pedig épen jól tudjuk a történelemből, hogy Tridentben még a pápa joghatósági állásának meghatározását is hallgatással kívánta mellőzni a curiális párt, s ha akkor proponálja a pápa csalhatatlanságát, az olasz püspökök kivételével mindenki oda hagyja a zsinatot. De Nicaától Tridentig ezerkétszáz év rendszeres túlzása lett lassanként törvénynyé; s Tridenttől a mai napig a rendszeres túlzás ismét uj ágakat hajtott. Miben áll most az ellentét a római egyház falain belől? Egyfelől a tridenti állásponton is tul csapongott hypercatholicismusban, melyet közönségesen ultramontanismusnak neveznek, másfelől a modern gondolkozásban. Mária szeplőtelen fogantatása, mennybe menetele, az iskolai tanítás kizárólagos birtoka, a pápa csalhatatlansága mind oly eszmék, melyekről Tridentben még szó sem volt, s ma mint Krisztus szájából származó örök igazságokat hirdeti az uralkodó egyházi párt. Mária dolgával keveset törődik a vallás iránt oly közönyös korunk, s a lehető legnagyobb közönynyel fogadta az immaculata conceptio proclamáltatását; de annál elevenebb érzéke van az iskolakérdés és a pápai csalhatatlanság iránt, melyek a polgárok békés együttélését veszélyeztetik. Nem akarom mind felsorolni a vitás kérdéseket, hiszen ismeretesek előttünk, s ismeretes a mivelt, gondolkozó világiak magatartása egyházokkal szemben. A szakadás most legalább oly nagy a római egyházban, mint volt a 16-ik század beköszönésekor; és pedig nem csak a társadalmi, hanem a dogmatikai kérdésekben is megvan a nagy ellentét. A mivelt, gondolkozó katholikusok még anynyi dogmát sem hajlandók elhinni, a menynyit a reformátorok minden aggodalom nélkül átvettek a római egyháztól; pedig azóta a tridenti gyár és IX. Pius jelentékenyen megszaporítottak ezt a keresetlen iparcikket. Már most az a kérdés, hogy mit fog tenni a vaticaní zsinat? Jövendölő tehetséggel nem birok, az előmunkálatokból pedig semmi biztos adat nem került napfényre; de anynyi bizonyos, hogy a római jezsuita párt, mely most a hatalmat kezében tartja, a zsinat összehívásánál a modern eszmék elátkozására s a pápa csalhatlannak nyilvánítására gondolt; az ultrainontán közlönyök két év óta mindnyájan ezen irányban küzdöttek, s a syllabus, mely mintegy előhírnök előzte meg a római zsinatot, a leghatározottabb anathema mindarra, mit a reformáció által felszabadítóit szellem három századon át létre hozott, amit modern társadalomnak nevezünk. Az egyházban kifejlett ellentét, mely a zsinatot szükségessé tette, egyik oldalról a modern társadalom, s ugy tudjuk, hogy Róma soha sem nyilatkozott e mellett, hanem mindig ellene. De ha a zsinatok történetét tekintjük is, ugy találjuk, hogy a római egyház mindig a hypercatholicismust szentesitette. Ha több ellentétes nézet állott egymással szemben, kiválasztotta mindig azt, mely legkevésbé gondolható; legkevésbé észszerű, s azt emelte dogmává, s a legészszerübbet nyilvánította leggonoszabb eretnekségnek. Annyira fokozta magában a megfoghatatlant és képtelent, hogy most már akarva sem lehetséges észszerűt határoznia, mert egyetlen világosság sugár az egyiptomi sötétség borzasztó rendszeré-